Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-02-01 / 2-3. szám
Kikanyarodott a Dunapartra. Hamar sötétedett, s a lámpák igen takarékosan égtek végig a hosszú, kihaltnak tetsző utón. Fázósan megborzongott, és csak most szedte elő sapkáját a kabátja alól-. Sálj át nyaka köré tekerte, aztán lihegve abbahagyta futásnak is beillő gyors menését. Tempósabban lépkedett, mert eszébe jutott, mekkora utat kell még megtennie a Szikra nyomdáig. Milyen jól esett volna most hallani a kis HÉV vonat vidám füttyét, kivilágított ablakszemei mögött egy pillanatra meglátni utasait. Vagy hallani a villamosok csilingelősét, mint máskor, azelőtt... összerezzent. Hatalmas teherautó kanyarodott ki a partra az egyik keskeny utcából. Fegyveresekkel volt megrakva. Magyarok voltak, szabadságharcosok, Mari mégis behúzódott az egyik kapu alá, mig elhaladtak. Beljebb, a Margit híd felé már sok járókelővel találkozott. Mindenki bizakodó, friss léptekkel haladt el mellette, vagy ment előtte, ismeretlen célok felé. A csipős őszi szél mellett a Szabadság melegítő szele is megcsapta az embereket. Ismeretlenek üdvözölték egymást, kezet szorítottak, közölték gondolataikat. Hiszen magyarok vagyunk, nincs ávó, nincs elnyomás többé! Nagy Imre van a kormány élén, és a ruszkik takarodnak kifelé az országból... — Igaza volt Sanyinak — gondolta Mari morcosán, és összehúzta kabátját, mert úgy érezte, a Duna felől kettőzött erővel támadja a szél. — Nem hallgatta senki a vidéki rádiót. Nem tudják... — S vajon, ha most elkiabálná, hogy: megálljatok, ne higyjetek a kommunistáknak, mert újra becsapnak bennünket! — vajon nem mondanák-e azt, hogy bolond kölyök?! Menj haza a mamádhoz, és vedd elő a babáidat?... Nem is hagynák, hogy rövid boldogságuknak ilyen hamar végét vessen valaki... Pest hatalmas palotái, az összelövöldözött ávós fészek a Duna másik partján már több védelmet nyújtott a szél ellen. Mari, mint szürke kis árnyék suhant háztól-házig. Csak egy pillanatra állt meg egy órásüzlet kirakata előtt. A betört üveg mögött a sánadt villanykörte csak egv fehér lapot világított meg: “Az órák és ékszerek a házfelügyelőnél vannak. A forradalmárok megőrzik a nép vagyonát!” — No, az oroszok nem igy tettek a “felszabaditás”-kor — gondolta a kislány, a felnőttek elbeszélésére gondolva. — Ölni és képesek voltak karóráért, némelyiknek öt-hat is volt egyszerre a karján... Ha most kimennének, sokat jóvá tehetnének. Ha kimennének ... óvatosan kikerült egy még mindig füstölgő papirhalmazt: Az egyik “Horizont”-nak nevezett, szovjet sajtótermékeket árusító üzletet rámoltak ki a feldühödött lakósok. és máglyát raktak belőle az utcán. Ez volt feleletük azért a sok rájuk erőszakolt brossuráért, mely csupa marxista-leninista hazugsággal volt tele. Sztálin megkövült mosolyu képéből még mindig ép maradt egy darab. Enynyi maradt meg régi dicsőségéből. (Még akkor nem tudta Mari, hogy a dicsőséget jelentő másik jelkép, a drága bronzból öntött óriási Sztálin szobrot szintén ledöntötték a magyarok és csizmájáról lefürészelve — mondván, hogy az úgy is magyar bőrből készült! — végighurcolták a szobrot a városon, s éppen most verik apró darabokra a fejét az Emke kávéház mögött, versengve rajta, kinek jut egy-egy ércdarab — emlékül...) Pár perc múlva odaért a nyomda kapujához. — Mi kell, kislány? —■ kérdezte tőle egy barátságos hang, amint megállt, nézelődve. Feketeruhás ipari tanulólány szólitotta meg Marit, alig több 16-17 évesnél. Vékony derekát széles katonaőv szorította. Vállán géppisztoly. Mosolygott. Mari olyan nagynak, olyan hősnek látta ezt a diáklányt, s annyira szeretett volna vagy öt évvel idősebb lenni! Lám, őt csak kislány számba veszik! Pedig ő is segíthetne valamit. Ha megmutatnák, hogy kell tölteni a fegyvert... Csak a második kérdésre felelt: — Édesapámat keresem, /Réti Sándort. — A tanár urat? — csillant fel a tányérsapkás lány szeme. — Te vagy a kislánya? No, csak menj be, itt jobbra menj át két szobán, aztán megtalálod ... Bent egy tágas, haliféle helyiségben egész sereg fiatal férfivel és nővel találta szemközt magát Mari. Senki nem törődött vele, nagyban vitatkoztak egymással, kis cédulák fölé hajoltak, talán éppen azokat nézték, melyeket édesapja irt. Hiszen 6 azért van itt! ... Réti Sándor nagyot nézett, mikor meglátta kislányát, pirosra csípett orral, szipogva, látszólag valami rettentő fontosabb mondanivalóval. Egy alacsony, feketeszakállos, kerekképű fiatalemberhez fordult, mosolyogva: — Jóska, ez a kislányom. Mari. Mi szél hozott ide. Kócos. Ki hozott el? Csak nincs valami baj otthon? Mari fejét rázta. — Nincs. Mondani akarok valamit. Sanyi üzent... — Beszélj bátran. — Biztatta apja mosolyogva, és odavonta maga mellé egy barnahuzatu bőrdiványra. Narancsot nvomott a kezébe —• a svájciak küldeményéből való volt, amit az egyetemistáknak juttattak. — Ez a bácsi Simonfalvy József, az egyetemisták egyik vezetője, együtt dolgozunk. Előtte nyugodtan beszélhetsz. Hogy jöttél? Csak nem gyalog?! Mari bólintott, és fel nem nézett volna a narancs hámozásból. — Hallgattuk a miskolci rádiót Sanyival. És... és azt mondta, ne higyjünk Zsukov marsallnak, (milyen büszke volt. hogy nem felejtette el ezt a nevet!), mert Nyíregyházán keresztül sok uj szovjet katona jön befelé az országba... 82
