Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1959-02-01 / 2-3. szám

Csiky Agnes Mária:

ŐRSÉGEN

Valami éjjeli állat motoszkál. Szimatolva matat a mindig nyirkos avarban,

— Alszol? — kérdi a fiatalabb.

— Tessék? Nem, nem. Hűvös van.

— Gyere közelebb.

Vállvetve feküsznek az árokparton. A föld már órák óta issza az árnyékot és merev, hideg a derékaljuk. A fenyők üstökét deresre festi a hold, de a tányérja megütközik a lombban. Csak a fénye jut el idáig. A motoszkálás egyre tart. A széltelen csendben még erősebben hallatszik.

Mellettük a hid. Öt lépés hosszú, tán még annyi sem. Az árok két vállának támaszkodik, hivalkodó«. Pedig nevetséges ez a széles hivalkodása, alig egy méter mélységet ivei át. Viz sem mossa az alját, csak olykor, ha a meglocesant hó leve szökik ide, a fenyők alól. Most pedig tavasz van.

Tavasz és éjszaka. Nemcsak itt, másutt is. Tengerpartokon a lágyan csillanó habban. Pálmafák sóhajában. Fényreklámok ideges táncában. Padokon a bokrok közt és bárasztalok mellett. Pezsgő pukkan valahol és a holdbaforditott arccal csókolóznak. Ugyanabba a holdba, ami itt a fenyők fölött kószál. De a hold messze van és nemcsak minden vidéknek tud mást mutatni, hanem minden szemnek is.

— Beszüntették a tüzet — mormolja az öregebb. — Mit gondolsz, miért?

— Jönnek.

— Ha úgy lenne, hallanád a páncélosokat.

— Nem. Távol vannak még. De jönnek.

— Talán mégsem.

Valahol gitárok is lehetnek és a lányok hajában virágok illata. Vörösbor fehér asz. talon. Csillárok alatt gördülő golyó, fantasztikus tétek. Forrótapsos színházi esték és megvetett ágyak, selyempaplannal.

Éjszaka és tavasz. Két ember az árokban. Egy hid. Megszámlálhatatlan fenyő fölött láthatatlan hold. Hideg föld és nesz az avarban. A hegy hajlása mögött sötétség. A hid alatt az akna.

— Forró tea rummal.

— Az igen. De honnan veszed?

— Gyújtsunk rá. Az is melegít.

— Vigyázz a tűzzel. A repülők még egyre keringenek.

Kabát alatt lobban az öngyújtó. A füst kicsit elűzi a nyirkos éjszagot.

A fiatalabb felkönyököl és hagyja, hogy a sötét a szemére hulljon.

— Mennyi ideje lehet, hogy iderendeltek?

— Nem sok — —mondja a másik. — Még n:ncs egy napja.

Hol születtél?

— Hogy hol. .. ? Bántapolcsányon. Mi a csudát akarod tudni egyszerre?- Azt hiszem, tévedsz. Itt születtünk.

— Te, — nézi furcsán az idősebb — ne engedd, hogy elfusson az eszed.

—Ez a hid, — látod — itt születtem. Mindig is itt voltam. Nem lehet másként.

— Hallgass! Nem fogjuk hallani, ha jönnek.

— Dehogynem. Én meghallom. Mindenképpen meghallom.

— Ne hadonássz a cigarettával.

Engedelmesen rejti kezét a köpeny alá.

A tűz egyre közelebb eszi magát a dermedt ujjakhoz.

— Azért élek, hogy meghalljam, ha jönnek.

— Pajtás . . .

— Azért — bólint utána. — Lehet, hogy te nem. De én. Azért születtem és azért éltem, hogy őrt álljak itt a hid mellett. Hogy senki át ne lépjen rajta.

— A páncélosok aligha fognak lépkedni.

A fiatal nem hallja.

— —A híd mellett. Poszton. Azt hiszem tévedsz, hogy csak egy napja vagyunk itt, mert már nem is tudom, mi volt azelőtk Csak ez a hid volt, öröktől fogva, és nekem őrizni kellett a hidat.

— Megsebesültél. Nem emlékszel? Kórházban voltál. Ott akadtunk össze. Akkor veszítetted el a századot s azóta hánykódunk itt, az idegenek közt.

— Igen? Lehet .. . De a hid . . .

— Hid, hid! Hiszen ez inkább palló. Értelmetlen dolog őrizni, meg felrobbantani.

— Nem! — csattan a szava és a földre vág. — Ez az egyetlen ...

—Jó, jó — nyugtatja a másik. — Gyere, bújjunk ismét össze.

A hold fénye átcsurran a lombon. Egy darabja az idősebb félvállára téved, meg a íélarcára. A bajuszában játszik, élesen kiemeli az egyes szálakat, ahogy süppednek meg emelkednek az álom leheletében.

Hajnalhoz közeleg már az éjszaka. És még mindig csend van. Az őrmester se járja most az állásokat, a posztolókat. Talán ő sem alszik és az állat, amelyik az előbb itt nsszezett. Talán az ellenfél is. Talán . .

És alszanak, akik napközben átmentek a hídon. Gyalogosok, kocsik. Az egyik kocsin szőkehaju, sápadt asszony ült, kisbabával. Erdélyből. Erdélyből idáig több, mint ezerötszáz kilométer. A lovak bordái majd átbökték a bőrt. Az asszony szájaszéle színtelen volt. Sokáig már nem fogják bírni. De a hídon még átjutottak.

Katonák is járták a hidat, sokan. Talán egy egész regiment. Most kiürített pajtákban háhatnak. szalmán. A szalma melegebb, m;nt az éjszakai föld. Csakhogy a pajtából nem lehet a hidat őrizni.

A fák póznája között furcsa mozgás . . .

61