Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-02-01 / 2-3. szám
öldöklő halál, úgy éreztem, mintha belül indulatai mélyén mondaná: — Mit gondolsz, meddig élek én? Tiz évet átszenvedtem szárazon. Ki tudja, megérem-e, mig tiz év múlva újra meglátogatsz? Mert az egyszer bizonyos, hogy amint én innen kilépek, az asszony azonnal eltünteti Imre bácsi elől a ritka vendég ritka csemegéjét, a szalmaboros üveget. TÖRZSASZTAL Kutasi Kovács Lajos regénye Marczali Hanna kisasszony természetszerűleg a főhelyet foglalta el a Méhes törzsasztalánál. S az asztaltársaság törzstagjai mint hódoló alattvalók, vagy inkább udvaroncoK tevékenykedtek körülötte. Kopcsák tanár ur, elsőbbségi jogánál fogva afféle hoppmesteri szerepkört töltött be. A Méhes étterme megtelt furcsa árammal, és a művésznő oly könynyedén, fölénnyel és annyi rutinnal játszott a különböző korú férfi szivekkel, mint a nagy szemfényvesztők és zsonglőrök a labdákkal, üvegékkel, korongokkal és karikákkal, a közönség bámulatára. Mert Marczali Hanna a szivükkel játszott, hisz pillanatok alatt mindannyian a szivükbe zárták. Mert Marczali Hanna művésznő nem mulasztotta el, hogy hogy amíg a fiakker a Korona szállóból a Méhes felé döcög velük, meglehetősen kanyargós és szűk utcákon, meredek emelkedőkön s veszedelmes lejtőkön — hol a kocsisnak minden szakmai leleményére szükség volt — fontos kérdéseket intézzen a szerkesztőhöz, az asztaltársaság tagjainak kiléte felől. S bár Harmath Kornél interjúra készült a nagy művésznőhöz, ezúttal Marczali Hanna volt a kérdező, s a szerkesztő igyekezett minden kérdésére kimerítő és pontos választ adni. E tudás birtokában már semmi akadálya nem volt annak, hogy a művésznő úgy táncoljon a férfisziveken, kecsesen s könnyedén, mint azok a nevezetes párizsi kan-kan táncosnők, akik a Moulin Rouge-ban táncoltak, s kikről Toulouse-Lautrec nagyszerű festményeket és rajzokat készített. (Mert vájjon ellen tudott volna-e állani a művésznőnek Kopcsák tanár ur, midőn az felé fordulva azt mondta: — Sok szépet hallottam önről, kedves tanár ur! Milyen kiváló tudós. Kár, hogy eddig csak a helyi lapban tette közzé feltűnést keltő müveit városunk — igen, semmi kétség, a művésznő így mondta, a birtfcikos jelzővel, hogy “városunk”! — biográfiájáról! A tanár ur helyesbíteni akart, már ajkán volt, hogy pardon, nem biográfia, hanem monográfia, de az a bizonyos birtokos jelző lefegyverezte őt, annál is inkább, mert a művésznő már folytatta is: — Remélem, alkalmam lesz elolvasni még kéziratban fekvő müveit is! — Hogyne, hogyne... — mondta gyors egymásutánban kétszer is. A művésznő akkor már Szeder úrhoz fordult: —- Tudom, hogy önnek a férfidivat terén egyetlen jelentős konkurrense van, az a bizonyos walesi herceg, de ez nem szégyen, kedves Szeder. Királyokkal s királyi családok tagjaival nehéz versengeni. Mindenesetre, kiváncsi lennék legújabb elképzeléseire, mert legutóbb, mikor a Riviérán jártam, láttam magam is néhány eredeti ötletet, melyet bizonyos változtatásokkal minden bizonnyal hasznosíthatna. — Természetesen, művésznő! — előzékenykedett a vármegyei főtisztviselő. Császár Jánosnak viszont azt mondta Marczali Hanna: — Nemde, önről nevezték el a Császárhust ? —- S mikor a szerénysége köpenyébe burkolódzó csemegekereskedő tiltakozott e superlativus ellen, már folytatta is imigyeen: — Nem is ez a lényeges. Inkább az érdekel, hogy mi a véleménye a mai operett irodalomról? Tudom, hogy ön kiváló zenész, vagy dalos! Remélem, alkalmam lesz még hallani, mig városunkban tartózkodom! Ismét — “városunk”. A törzsasztal tagjai ragyogtak a lokalpatrióta gőgtől. Kopcsák tanár ur e második “városunk” kinyilakoztatás után többször egymásután hódolattal csókolta meg a művésznő keskeny, hosszú, rendkívül szép kezét. Szakáll doktort is a legérzékenyebb ponton simogatta meg a művésznő szava: — Hallom doktor ur, méghozzá örömmel, hogy Tibi fia milyen nagy reményekre jogosult ifjú! Ha óhajtja, szívesen veszem pártfogásomba a fővárosban, hisz az ilyen ifjak fejét oly könnyen csavarják el mindenféle veszedelmes fehérnépek. — Angyal! ----- állapította meg hideg logikával a doktor, mert nem is lehet más, aki pusztán azért, mert “városunk” szülöttje, képes védelmébe venni egy szegény ifjút, hogy ne tévelyegjen rossz utakon. Gömöry Arnold vadásztörténeteinek elébe vágoitt Hanna: — Ismerem már azokat a csodálatos kalandokat, melyek árán elejtette ama veszedelmes vadkant, mely bizonyára a Bakony egyik legszebb duvadja volt e nemben. Kedves Gömöry ur, nagyszerű vadász lehet ön. Képzelem, mily emlékekkel térne vissza egy afrikai vadászatról. Egyébként szívesen venném, ha egyszer elkalauzolna egy igazi éjjeli lesre... Gömöry Arnold természetesen biztosította a művésznőt, hogy bármikor készséggel áll rendelkezésére. S ekkor fordult csak Ekecs Tamás, a nőgyülölő felé Marczali Hanna: — Ha megengedi, már most megkérem kedves direktor, hogy legyen kalauzom szülővárosom múltjában. Semmi nem érdekel jobban 45
