Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-02-01 / 2-3. szám
szénaverési, a szászföldről? —Jaj, bor! — kacagta el magát szélesen és olyan formán, mintha ez a vágyálmok netovábbja lenne, s az egész világon csak Alaszkában szüretelnének. Majd kis szünet után, amikor már másról esett szó, még Visszatért ide: — Van valami mis-más az Államiban. Dehát kinek telik arra?! Közben befelé indultunk a házba. Az asszony teljes égimeszelő Soványságában már várt az ajtóban. — Nagy megtiszteltetés — kornyikált fogai alatt a múltból tanult előírás szerint. De nem engedett a konyha felől, a tornác irányába tessékelt, az ebédlő bejáratához. Bizony az ajtó hosszas közelharc után engedett csak, kifordulva egyik sarkából, s ezzel is jelezve a ritka és ünnepélyes vendégjárási pillanatot. Amint leültünk, mint ilyenkor messziről jöttékkel szokás, a világ dolgai kerültek sorra, a közvetlen rokonok említése után. Az asszony pillanatra kilépett a konyhába, s csak annyit hallottam, amint odaszól a leányának: — Keress elő egy literes üveget. . . Egy percre itt legyél! Amint visszajött, folytattuk a beszélgetést. A bajuszpedrő reklámnak is bevalló fényképek a falon, egy céltalanságába süllyedt páncélszekrény, a csontgombokkal kirakott székek álmukból ébredezve, valószínűleg a mindent felőrlő idő bölcseségével hallgatták beszámolómat. De nem igy Imre bácsi. Az asszony szavai nyomán szemmel láthatólag izgalomba jött. S mindegyre a kjonyhaajtó felé pillantott. *, aki máskor a világtörténelmet s a lexikont félnapig is elböngészte, most éreztem, hogy nem figyel a szavaimra. így ment ez egészen addig, amig hirtelen megnyílt a konyhaajtó s a leányka nagy lihegve egy liter bort tett az asztalra. Én éppen a Nemzetek Tanácsánál tartottam. Imre bácsi úgy ugrott fel székéről, mintha az évszázaddal ezelőtt elhalt kárpitos küldött volna utolsó üzenetet egy félrecsuszott szeg segítségével. De nagy hirtelenében vissza is ült, mert ekkorra már az asszony vette kezelésbe az üveget, s készített ki poharakat. A fegyelmezett rend újra helyreállt. Én valahol a Közelkeletnél tartottam. Imre bácsi néha “igen-igen”-eket emlegetve pislogott rám, feltűnően dúlt lelkiállapotban. Ádámcsutkája a kaucsukgallér nyílásánál vitustáncot járt. S szavaimat, amint a képzeletbeli térképen haladtam, hol erőltetett türelemmel, hol haragos indulattal kisérte. Amikor néhány perc múlva, — mely Imre bácsinak egy örökkévalóságot jelenthetett, — a Szuezi csatornához kezdtem lekanyarodni, tekintete már könyörgő, esdeklő volt, mintha csak térden járna. Ezt már észre kellett vennem. Megálltam miondókámban, s az asszonyra néztem. Úgy, hogy meg kellett törje a hirtelen támadt csendet: — No tessék, egy pohár bort... Nem tudom, fog-e izleni. De jobbal nem kínálhatjuk. Ezt se lehet mindig kapni. Amint lehullták a sorompók, szabad volt az ut, Imre bácsi minden régi jó gavallériáját felejtve, mindkettőnket megelőzött. Felállt, megragadta a poharat, s reszkető kézzel egy hajtásra kiitta azt. Mielőtt mi még csak meg is Ízleltük volna. Szinte eltűnt a pohár kezében, torkában. S utána a felgyülemlett vágyak kirobbanása közben akkora nyögést hallatott, hogy a páncélszekrény üres rekeszei s a gerenda is visszhangot vertek bele. Az asszony zavarában kulcscsomóival kezdett babrálni, amiket, már csak megszokásból, ma is a csípője körül hordott.-— Nem is olyan rossz — jegyeztem meg udvariasan. — Azt mondják, szalmából főzik az állami pincében. Azért, van benne valami szesz is. Van szivük megkérni az árát — szólt szenvtelenül az asszony. Régen, ilyen borkóstoláskor Imre bácsi hosszabb fejtegetésekbe bocsátkozott volna, nagy szakértelmével. Most, némán hallgatott. A kielégülés boldog pillanatában már a második poharat nézegette. Én megdöbbenve vettem tudomásul, hogy a nyomor itt alapos munkát végzett. Mindegy volt neki a maligán. Mindegy volt, hogy milyen volt a küküllői, marosmenti rózsamáli, mindegy volt neki, hogy szalmabor. Csak: legyen. Vidámodtunk kissé, a második, harmadik poharazás közben. Megértettem Imre bácsit. A hadifogságra gondoltam, ahol talán a tiszta víztől is mámort lehet szerezni, ha végre hozzá juthat valaki. Amint ismét a világ fejtegetésébe bcsátkcüztam, már Imre bácsi is feloldódott s nemcsak kérdésekkel fordult felém őszinte érdeklődéssel, hanem tanácsokkal is elárasztott. Majd kinyílt az emlékezés virága lelkében és háborús élményeit kezdte mesélni. Közben eltelt az idő, nekem menni kellett volna. Célzást is tettem erre, és felálltam. Imre bácsi ekkor hirtelen megszakította az első világháborút. Megragadta a karomat, szinte eszelősen kiáltozni kezdett: — Elmenni, most? ... Hahaha! Visszanyomott a székre. Nem ellenkeztem, mert amint a mozdulataiból megítélhettem, képes lett volna még a vasvilláért is kirohanni. Maradtam. Tudtam, miről van szó. Az üveg félig érintetlenül még ott fekszik az asztalon. S amint kissé megnyugodva, újra folytatta emlékezéseit a Dolberdo sziklás bunkeréiről, ahol a lecsapó gránátból, a köves talaj jóvoltából megszázszorozódva fröcsköl szét az 44
