Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-02-01 / 2-3. szám
bolyhos hókucsmák alá, és keserű füstszaggal várták az aláereszkedő estét. Aztán elmaradtak a házak, s csak a Maros lent, meg kétoldalt a nagy behavazott erdők nézték hidegen és közömbösen, hogyan cammog Tóderik csikorgó bocskorokkal az ut közepén, sötéten és meggörnyedve s mögötte peckesen és szigorúan a két csendőr s szuronyuk hegyén a törvény. Aztán lassan aláhullott a nap is, mintha lefagyott volna az ég pereméről. A bölcs megnyugszik д változhatatlanban, az ostoba ellenben felveszi a harcot ellene... (Folytatjuk) Móra Ferenc: KISFORRÓ ZSUZSANNA A templomkertben, a kőrispadon A csókái pap haragszik nagyon. Kilencre jár a hajnalicska-óra, Készülni kéne prédikációra, De nincsen kedve hozzá semmisem. Hogy is lehetne, édes Istenem, — Az Ur igéje nem kell senkinek már, Mindig nyitott házába senkisem jár, A Máriácskát nem vidítja senki, Az édes Jézus szent nevét se zengi, S a Krisztusatyafiság könyvibe Nem ejt bűnbánó könnyet seinkise. A nagyszakállu szentek a falon Azért is néznek olyan szilaj on S az angyalocskák lenvirágszeme Szomorúsággal azért van tele, S az istenszem is a mennyezeten Azért sugárzik olyan hidegen. Ki jár templomba? Kisforró Zsuzsánna. Az meg jobb volna, hogyha sose járna, Mert alighogy ő prédikálni kezd, Egy-két sóhajt a vénség megereszt S még ő kész sincsen a prefációval, Mikor az már kész minden égi jóval S a sok szép szentbeszédet szüntelen Átalussza a vén szégyentelen. És csendül a harang, giling-galang És szárnyal a hang, mint szelíd galamb, Másodszor csendít hasztalan Gregor, S a pap szivének szent haragja forr, A csipkebokrok rengő sátorán át Ahogy meglátja Kisforró Zsuzsánnát. Felfogódzva a harmatos gyepen, A nénike a rét felé megyen. Két libácskával a hóna alatt Sokat lép, mégis keveset halad, Szánnivalóan gúnyában, erőben, Elszáradt kóró a napos mezőben. No most jókor jössz, — mordul fel a pap S eltökélve a bibliára csap, De megszégyenli hirtelen magát, Megsimogatja a szent bibliát, Találomra kinyitja valahol, Borzasztó buzgalommal ráhajol, — Hátha azalatt — gondolja magába — Az öregasszonyt elviszi a lába S ő menekül meg a szidás elül. . . Hanem ha nem, ha szem elé kerül, Hát akkor. . . akkor megemlegeti, Ahogy ő odamondogat neki. A rózsák összesúgtak, a loncok integettek, A méhek döngicséltek, a gerlicék nevettek És Kisforró Zsuzsánna soksarku furcsa árnya, Bohókán ingva-lengve ráhull a bibliára. A főur pedig, a főur szegény Mindegyre összébb görnyed a rejtekén. Bóbiskol, mint öreg varjumadár, Utoljára álmot tetetne már, De a jó napot, adta boszorkánya, Csak ráköszönti Kisforró Zsuzsánna. A csókái pap szive elszorul, Kedves fejét felüti komorul S bár inkább elszaladni volna kedve, .Szemét az ártatlan libákra vetve Megszólal s hangja szigorú nagyon: Tudja-e, hogy ma vasárnap vagyon És tudja-e a parancsolatot, Hogy: megszenteljed a vasárnapot? Anyónak tetszik szörnyen a dolog, Boldog együgyüségge! mosolyog, Hogy a pap ur igy szóba állt vele, Holott nincsen rá semmi érdeme. A szót különben érti is, nem is Fs azt feleli rá, hogy: Igenis, Csak a két libát leviszi a tóra, De visszajön a prédikációra. — Az kell nekem csak —- dörmögi a pap S haragja, érzi, újra lángra kap. Jó, jó, — azt módja — Isten hirivel, Csak menjen kend, ahova menni kell. A jó Isten se veszi rosszneven, Ha egyszer nem lesz a misén jelen, Hisz mulasztani máskor nem szokott, 31
