Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-02-01 / 2. szám
Ez itt a végállomás és most mondja meg, hogy hová teccik akarni menni? Rozikának ludbörzött a háta, olyan szépen beszélt a kalauz, pedig micsoda komoly Írást végez, mégis milyen udvarias hozzá. — Forintos Kálmán urat keresem, a társagyalombiztositóban altiszt és nekem ő hozzá kell mennem, mert az édesapám meghalt a háborúban, aztán közben örökölt egy kis darab földet és az árvaszéknél azt mondták, hogy a földet csak akkor kapjuk meg, ha az édesapa rokonsága nem támadja meg, mert amikor az örökséget kihirdették már nem élt az édesapa, aztán igy Uramgyörgy Mátyás kersztapám sógora a Forintos Kálmán ur és ő nagyon járatos ilyen dolgokban, mert kérem az ügyvéd az elvinné az egész földet. Nem jutna nekünk abból egy darab sem. Nem akarunk mink pereskedni csak éppen, hogy ami a jussunk. A kalauz bólogatott. — Úgy teccik beszélni akár egy ügyvéd. A lány nevetett. —■ Ne is tessék csodálni, hiszen már egy éve erről beszélgetünk. A kalauz félrecsapta a táskát. — Én most végeztem és van időm, ha megteccik engedni, elkísérem. Rozika felnevetett. — Óh hát az nagyon pompás, legalább nem kell keresgélnem azt a nagy házat. A kalauz bement a villamos melletti kis alacsony bódéba, Rozika addig állt és várt. Sok kalauzruhás ember jött-ment a kis házba és megnézték Rozikát, szóltak is hozzá és miután a kalauz tiszteséges ember, ahogy Uramgyörgy Lina keresztmama mondta, Rozika udvariasan válaszolt. Félrecsapott táskával jött vissza a kalauz. — No akkor mehetünk. Elindultak egymás mellett a nagy forgatagban. — El is felejtettem, izé, hogy is mondjam csak na, engedje meg, hogy bemutakozzak: Tóth Károly a nevem, de hívjon csak Karcsinak. — Örvendek, én meg Juhász Rozália vagyok Nyáregyházáról, de tessék csak Rozikának hívni. Egymásra nevettek. — Teccik tudni, hogy majdnem földiek vagyunk, mert én meg monori illetőségű volnék, az meg csak egy ugrás Nyáregyházától. Rozika felujjongott. — Ó én már sokszor jártam Monoron, a járásbíróságon is ott voltunk a földügyben, meg néha hetipiacra is bementünk kis libát eladni. Rozika feje zúg a lármától, villamos zörgéstől, autótülköléstől és a sok embertől. — Na itt vagyunk, ez a főbejárat. Majd én itt addig megvárom, amíg vissza teccik jönni. Rozika ment fel a lépcsőkön és a nyüzsgő sok ember közt végre talált egy egyenruhás embert. Forintos Kálmánt érdeklődte tőle. Megcsavarta a bajuszát és nevetett. — A Forintos komát keresi galambom, hát gyüjjön csak velem, aztán vitte folyosókon, lépcsőkön, bementek a felvonóba, ahol Rozika levegő után kapkodott és bizonytalan hideg futkosott a gyomra táján. Aztán egyszer csak egy kis asztalnál ott ült Forintos Kálmán altiszt ur. — Hoztam egy szép jányt magának. Forintos kezetfogott Rozikával. — Éppen jókor gyütté, talán el tudja intézni a fogalmazó ur, maradj csak itt majd megnézem milyen bent a levegő. Maréknyi tühegyesre kihegyezett ceruzát felmarkolt az asztalról, aztán kinyitotta a nagy ajtót. Sokáig bent volt akkor beszólitotta Rozikát. Rozika majdnem elszédült a nagy szobában a nagy bútorok közt a szőnyegen és akárcsak a jegyző ur, sovány, feketszemüveges úriember ült a nagy asztalnál. Rozika illedelmesen köszönt. Az ur megnézte. — Maga a Juhász Rozika, no tessék leülni, majd mindjárt telefonálok. Rozika nem mert mindjárt leülni, csak amikor Forintos Kálmán ur intett a szemével, akkor is csak éppen a szélére ült a nagy széknek. A telefonon beszélt a szemüveges ur, közben papirosokat irt alá, amit szép frizurás festett körmü kisasszonyok hoztak- vittek, aztán Forintos ur is elment néhány papírral, közben a nevét hallotta néhányszor, amint a szemüveges ur a telefonba mondta. Zsibongó, álmositó érzés fogta el a sok idegen közt. Akkor rezzent fel, amikor a szemüveges ember oda állt eléje. — Gratulálok magának Rozika, most mondták telefonon, hogy az édesapja testvérei nem emeltek kifogást a határidő leteltéig, tehát a földet megkapják, a hivatalos értesítést majd megküldik, a jegyző ur majd kikézbesiti maguknak. Mégegyszer gratulálok és örülök, hogy ilyen szép lánynak ilyen jó újságot mondhatok. Forintos lihegve ért vissza és hálálkodva csavargatta a bajuszát. — Igen nagyon szépen köszönöm fogalmazó urnák... A folyosón megölelte Rozikát. — Hát én csak azt mondom, hogy aranyszívű ember ez a fogalmazó ur, mert amikor tavaly keresztapád szólt nekem, csak húzódoztam, aztán egyszer előhozakodtam reggel. Azt hittem, elfelejtette, de nem. Nem egy olyan ember. Biztos megéhöltél közben, hiszen már a delet régen elharangozták. Akarsz-e velem ennyi Rozika? Leültek az asztalhoz Forintos Kálmán ur kicsomagolta a szép fehér kenyeret meg sült kacsa májat és sült hagymás vért. Sárga hegyes paprikát haraptak hozzá, hogy Forintos ur minden harapásnál csuklót egyet. Rozika is kibontotta a motyóját, sárgás avas szalonna, olyan 40