Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1958-02-01 / 2. szám

got elsiettek. Először is a családunk nőtagjait íiúsítani kellett volna, hogy ki ne haljon a nevünk. Mi vagyunk ennek a névnek az utolsó viselői; velünk sírbaszáll ez a név is.

Eltátom a számat. Jozefa néni sajnálja a kihalástól azt a csúf nevét.

— Ha nem tudná, — világosít fel, — a mi családunk a gyermektelen Qnd vezértől ered. Azonban a család Mátyás uralkodása alatt kihalt. Attól kezdve Bebek volt a nevünk egész Mária Teréziáig. Akkor ismét kihaltunk és azóta Wurmlöchernek hívnak minket. Töltsön!

Végigfut a hátamon a hideg. Mi lenne, ha a roenyasszpnyom nem az apja nevét viselné? Akkor egy ilyen borzalmas nevű arával kellene az oltár elé szégyenkeznem.

—• Különben is meg kell ígérnie még az esküvő előtt, hogy teljes egyenjogúságot biztosít majd a feleségének. Azok az idők már rég elmúltak, amikor a nő rabszolga volt. Manapság Ugyanannyi jog illet minket is, mint a férfiakat. Sőt, talán még több is.

— Rendben van, — törölgetem verejtékes homlokomat. — Mindenbe beleegyezem, csak legyen meg végre az esküvő. Azt sem bánom, ha szerepet cserélünk, Minden férfinak járó jogot ezennel átruházok a család hölgytagjaira.

— Ez végre okos beszéd. Töltsön!

— Ettől a pillanattól kezdve Jozefa néni úgy viselkedhetik velem szemben, mint egy férfi. De egy kikötésem van! Pikáns vicceket ne mondjon, mert pirulós vagyok.

Színlelt ügyetlenséggel leejtem a zsebkendőmet a földre, úgy, hogy ő is. láthassa.

— Kedves Wurmlöcher, — mondom kacéran Jozefa néninek, — leejtettem a kendőmet, vegye fel!

— Mit akar?

— Azt, hogy vegye fel a kendőmet. Elvégre jogokat cseréltünk — és Jozefa néni is szokott a vezetéknevemen szólítani.

Menyasszonyom menti meg a helyzetet. Berohan és tűt, cérnát keres.

— Minek az a főzéshez? — csodálkozunk.

— A csirkét akarom bevarrni, mert mindig kifolyik a töltelék belőle.

A cérnáról Klotild néninek eszébejut valami.

— Jaj, de jó, hogy itt van, — fordul hozzám. — Tegnap pamutot vettem, most majd segít gombolyítani.

Azzal máris egy nagy csomagot vesz elő és kisajátítja a kezeimet a pamutgombolyításhoz.

— Legalább kellemesen telik el az idő az ebédig, — mondja megelégedetten.

Az én véleményem más, de türelmesen tartom a pamutot és közben halkan éhezem. Az idő lassan délutánra jár, de az ebédnek hírehamva sincs.

— Az én édesanyám is szeretett kötni, — mondom mélabúsan. — Mi, gyerekek viszont nagyon utáltuk a gombolyítást. Amikor anyánk megjelent a pamuttal, igyekeztünk mindnyájan eltűnni.

— Igen, a fiúgyermekekben nincsen semmi finomlelkűség.

— A nővéremnek volt egy udvar lőj a. Kerek holdvilágképe volt neki és mindig régi, százszorhallott történeteket mesélt. Olyan unalmas ember volt, hogy egymásközt elneveztük őt Pamuknak.

— A finomlelkűség teljes hiánya.

— Anyánkkal elhitettük, — folytatom, mert nem hagyom ffiagam zavartatni, — hogy a Pamuk egyetlen szenvedélye a gombolyítás. Amikor legközelebb eljött, anyánk két kiló pamutot gombolyított le vele. Ez volt Pamuk utolsó látogatása nálunk. Többé felénk se nézett.

— Te Klotild, — fordul húgához Jozefa néni, — ez az összes pamutod? Nincs valahol a fiókokban még vagy két kiló??

Szándéka nyilvánvaló, de némán tűröm. Klotild néni szaglászni kezd:

— Valami ég!

Jozefa néni is az égnek szegzi viharvert szaglószervét:

— A konyhából jön!

A vékony füstcsík nyomán a konyha felé tódulunk. Ahogy közeledünk, a füstcsík egyre vastagabb lesz. Felrántjuk az ajtót és ott áll a menyasszonyom a gomolygó füstfelhők között, mint egy Laokoon-csoport. A rétestésztával birkózik. Mint egy óriáskígyó, vagy százlábú sápadt polip veszi őt körül a tészta. Fejéről, könyökéről, nyakáról karvastagságú tésztakigyók tekerődznek. Ö meg igyekszik megszabadulni a kígyóktól, de csak azt éri el, hogy már az orráról és a fejkendő alól kilátszó fülcimpájáról is parányi tészta-giliszták himbálóznak. És a tészta még egyre nyúlik.

A tűzhelyen pedig méltóságteljes sercegéssel füstölög a leves, illetve az a valami, ami a levesből megmaradt.

— Odaégett a leves! — visit Jozefa néni.

Felkapom a seprőt és azzal próbálom eltávolítani a kígyókat. Ezalatt a leves maradéka szépen lángralobban. Amikor már elég egyenletesen szétkentem a tésztát, a menyasszonyom kizavar a konyhából.

— Jozefa néni készítsen nekem fürdőt, — kéri a nagynénjét, — majd ruhástól megfürdöm.

Mikor a harmadik vizet is leöntik róla, már aránylag elég' tiszta.

Utána Klotild néni fürdik meg, mert amikor el akarta oltani az égő levest, megcsúszott a sikamlós tésztán és ő is fülig kígyós lett.

— Menjünk vendéglőbe ebédelni, — kérlelem őket, mert már nagyon éhes vagyok és semmi reményem sincs arra, hogy valami ehető is kikerüljön a konyhából.

—• Hogyne! Mindig azzal kínozna, hogy nem tudok főzni!

— De mikor lesz készen így az ebéd? Már négy óra van és a konyhát is fel kell mosni, mert csúszós a padló a tésztától.

— Azzal most nem bajlódom. Behintem hamuval, mint télen szokták a járdát.

22