Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-12-01 / 12. szám
A GYÓGYÍTÓ SZERETET Szegény Anyut megoperálták. Szerencsésen sikerült is a dolog, de olyan sápadt, és gyenge maradt utána, hogy az borzasztó. Pistinek fájt a szíve, ha ránézett arra a kedves fehér arcára. Úgy fájt, hogy muszáj volt elmondani a Burkusnak. Hogy a Burkus kutyauraság, azt talán kitaláltátok. De még milyen gyönyörű, fekete kócos pulikutya! Hogy miért kapott akkor mégis ilyen szép cifrá idegen nevet, azt nem tudom. — Tudod, Burkus, az a baj, hogy Anyu nem akar szótfogadni. Sem apunak, sem a doktor bácsinak. Láttál már ilyen anyut? Nahát! Azt mondja, hogy neki fáj, ha jár és nem is bírja. Szégyenli, hogy olyan gyenge, mikor azelőtt olyan erős volt, hogy engem is, meg téged is elbírt, ha kellett. Node ilyet. Hiszen tudunk mi magunk is járni, ügye? És milyen jó volna Anyut kísérni! Nem tudsz valami okosat kigondolni, Burkuskám? Burkus csak nézett, nézett a csillogó szemével, de persze felelni nem tudott. Aztán elutaztak. Anyu, Pisti, meg Burkus. Olyan csodaszép helyre, hogyha nem vasúton érkeztek volna, Pisti azt hinné, meseországba került. Erdélynek hívták a Tündérországot, nagy hegyek között feküdt, olyan havas erdők mélyén, hogy oda még a legfürgébb viharszél sem talál el. Csak a napsugár tudja, merre van, meg a Hótündér. És ott szoktak találkozót adni egymásnak, még a legnagyobb télidőben is. Csupa csillogás, hó minden és mégis süt a Nap, hogy piros lesz tőle a beteg ember arca, az egészséges meg szalad, fut, sétál, síel, ródlizik örömében. És ebben a Tündérországban Pisti egészen, de egészen boldog lett volna! Igen, ha Anyu szótfogad! De nem akart! Most is csak azt mondogatta: — Gyenge vagyok, beteg vagyok, nem tudok járni. Pistikém, te csak menj ki, de ne messzire. Isten őrizz, csak ide a szálló elé, a kertbe, ott is játszhatsz a Burkussal. Pisti kiment, Burkus vígan futott előtte, de mindjárt látta, hogy kis gazdája rosszkedvű, nem akar játszani. — Persze, mert ilyen kicsi vagyok! Csak nem kiabálhatok rá a drága Anyumra? A hátamra sem vehetem, mert az nem használ, a doktor bácsi megmondta, hogy neki kell lépegetni, attól erősödik meg, nem baj, ha ki is fárad, ebben a csodalevegőben majd meggyógyul. Jaj, Burkus, de szomorú vagyok! Burkus nézett, figyelt, hallgatott, aztán egyszerre csak, köd előtte, köd utána, eltűnt. Pisti szegény, mit t .betett más, kereste. És mikor megtalálta, akkorra úgy kipirult az arca, olyan frissnek érezte magát, hogy no! — Te Burkus, mi lenne, ha Anyuval is így tennénk? — mondta hirtelen és örömében, hogy valami okos jutott az eszébe, megölelte a kutyáját. Az meg szépen képennyalta a piros nyelvével! És délben, mikor mindenki ebédnél ült már, Pisti sehol sem volt... — Nem értem, nem értem — töprengett Anyu, — Burkus itt van, pedig ők nem szoktak elválni! Kiskutyám, Burkuskám, hol a gazdád? Csak nem esett valami baja? Burkus megbotránkozva vakkantott egyet. Már ilyet! Ha Pistinek valami baja volna, akkor ő nem ülne itt, ilyen nyugodtan! Felugrott és az ajtóhoz futott. Onnan vissza Anyuhoz, mintha hívná. A KÉT ISTENNEK ÁLDOZÓ MAGYAR FEJEDELEM. Thietmár, merseburgi püspök, aki kortársa volt Géza, helyesebben talán Gyécse fejedelmünknek, Szent István atyjának, nevezetes krónikájában megemlékezik eleink megtéréséről. Utolsó fejedelmünkről azt írja, hogy Gyécse, bár keresztvíz alá hajtotta fejét, sőt népét erőszakosan — “kardja vértől párologván” — kényszerítette a nyugati papok keresztelőmedencéihez, mégis 6 maga tovább csak áldozott keleti ősei pogány isteneinek. S amikor ezért egyik papja megfeddette, azt válaszolta: elég gazdag és hatalmas ő ahhoz, hogy két istennek áldozzon... Elhangzott-e valóban, vagy afféle krónikás kitalálás a különös gőgös felelet, ki tudhatja? De hányatott ezer esztendőnk távolából visszanézve, tragikus szimbólummá sötétedik a hajdani hetyke mondás: mert bizony sokszor, igen sokszor kellett a magyarnak egyszerre áldozatot hoznia keletre és nyugatra, Bizáncnak és Rómának, császárnak és bazileusznak, germánnak és mongolnak, szultánnak és királynak, keresztnek és félhöldnak. Európának és Ázsiának, erre is arra is, mindig ömlő vérünkkel öntözve földünk oltárát. Valóban gazdag és hatalmas nép kellett legyünk, hogy hosszú ezredéven át győztük áldozatokkal “bőséges” áldozatainkat. 57
