Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-12-01 / 12. szám
— Megígértük neki, Pierre. Gyere, — szól Eve, és feláll. Pierre nem mozdul. Eve kezét nyújtja neki, és bátorítólag szól: — Segíts nekem, Pierre. Akkor legalább nem egészen hiába jöttünk vissza. Pierre is feláll, rámosolyog, és aztán hirtelen indulattal megragadja a vállát: — Hiszen nem másoic miatt jöttünk vissza... Eve a levelet kettőjük arca között tartja. — Kezdjük el a legkönnyebbel, — tanácsolja. Aztán szorosan összakarolva tovább mennek. A külvárosi utca. Nyomorúságos utca, szürke tűzfalakkal szegélyezve. Pierre és Eve keresztülmennek rajta, néhány szegény ember és tetves utcagyerekek néznek utánuk. Ev tompa rosszérzéssel néz maga körül. Idegesen vonja össze a bundáját: látszik rajta, hogy szégyeli magát. Az utcán ócska lim lomok, üres konzervdobozok hevernek és néhány bűzös tócsa. Rongyokba öltözött öregasszony két kannában vizet hoz a kútról, kis lépésekkel, a teher alatt meggörnyedve vonszolja magát. Piszkos, rongyos utcagyerekek játszanak a kövezeten. Eve szorosabban hozzásímul Pierrehez. Egy csoport szegényesen öltözött asszony elé érve, akik sorban állnak egy piszkos vegyeskereskedés előtt, Pierre végülis megnézi a házszámot, és megáll. — Itt vagyunk, — mondja. A ház még szegényesebb, mint a többi. A szegények sora, akik a keskeny járdán állnak, elzárja a bejáratot. Minden szem Evere tapad, és ez őt még zavartabbá teszi. Pierre szelíden utat vág neki: — Bocsánat, szabad___ Aztán előre engedi Evet, és belépnek a házba. A ház lépcsője a Stanislas utcában. Pierre és Eve egy maszatos, hepehupás lépcsőn mennek fölfelé. A falak köröskörül koszosak, végig két emeleten. Eve minden erejét összeszedi, Pierre pedig kutatja az arcát. Találkoznak egy ős-öreg emberrel, arcára rá van írva a betegség és nélkülözés, és lassan, köhögve lépked le a lépcsőn. Eve erősen oldalt lép, hogy helyet adjon neki. Pierre utána siet, megfogja a karját, hogy segítségére legyen a lépcsőmászásban. Eve bátran mosolyog rá. Minél magasabbra érnek, annál hangosabban hallatszik egy utcai dal a rádióból. így érnek végülis a harmadik emeletre, ahol egy ajtón keresztül a rádióhang hallatszik. A legutolsó lépcsőfokon egy kis leányka ül. Összegubbaszkodva a korlátnak támaszkodik. Sovány és rongyokba van öltözve. Valahonnan bűzlő lé csurog ki egy megrepedt illemhelyről a lépcsőfokokra___ A kislány érzéketlen. Csak valamivel jobban nyomja magát, a korlátnak. — Valószínűleg ez az a kukac, —• véli Pierre. Eve szive összefacsarodik. Lehajol a kislányhoz, aki rendületlenül bámul rá, és lágyan kérdezi: — Hogy hívnak? — Marie. — És még? — Marie Astrue. Ennek a névnek az említésére Pierre és Eve gyors pillantást váltanak, aztán Pierre is ’chajol a kislányhoz: — A mamád itt van? A kicsi csak hátranéz az ajtók egyikére, mire Pierre megindul arrafelé. De a gyerek utánanéz, és figyelmezteti: — Nem szabad bemenni. Georges bácsi van nála. Pierre éppen kopogni akar, most megáll, és ránéz Evere, aki a kislány haját simogatja. Aztán elhatározza magát, hogy mégis kopog, éspedig először egészen halkan. Mivel azonban benn semmi sem mozdul, és csak a rádió lármáz tovább, hangosabban kopog, végül már öklével veri az ajtót. Eve még mindig simogatja a kislányt, és megkérdi: — Mit csinálsz itt kinn? A gyerek nem felel, hanem mereven bámul Pierrere, aki még mindig dörömböl. Végül megszólal benn egy férfihang: —• Mi van? —• Nyisson már ki! — Na, na, na___ — válaszolja a hang, — csak semmi izgalom. Hirtelen elnémul a rádió. A falon át egy ágy reccsenése hallatszik. A kislány feláll. Eve gyengéden megfogja a kezét.------ Folytatjuk -----— Maga az? 40
