Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-11-01 / 11. szám
alól, de külföldről éppúgy segítsük a Duna- Tisza partján szenvedőket, mint ahogy ők pártfogolják az otthoniakat. A két Trianonnal leigázott ország, melynek szabadságvágyát vérbe fojtották két évvel ezelőtt, várja azt a pillanatot, amikor az ősök nemcsak halakat tesznek a hálóba, kalászot szökeltetnek, hanem Csaba királyfival az élen visszatérnek a Hadak Utján. Amikor majd újra lelkes örömmel kiáltják az egész országban: Mindent vissza! Előre, az ezeréves határokra! A negyven esztendős leveretésben vannak, akik bölcsek akarnak lenni, és a kibontakozást csak úgynevezett reálpolitikával vélik elérni, amikor az ország végkép lemond azokról a területekről, melyeket a kettős Trianonban elvettek, de ahol magyarok milliói élnek, és szenvednek, kettős járom alatt. A negyven esztendős pusztai bolyongás alatt Mózes a zsidó nép vezére szintén ilyen “reálpolitikus” volt, és nem hitt abban, hogy az Isten elvezérli a zsidóságot az ígéret Földjére. Ezért a kishitűségért nem mehetett be oda, hanem csak távolról megpillantva, messze tőle halt meg. Ha lemondunk ezeréves jogainkról, akkor nem várhatunk szabadságot, boldogságot. A húsz évvel ezelőtti nagy öröm, amely eltöltötte mindnyájunk lelkét, kell, hogy inspiráljon bennünket arra, hogy minden erőnkkel küzdjünk egy hasonló, sőt még nagyobb öröm ünnepért, amelyen ünnepeljük, hogy mindent visszakaptunk Szent István örökségéből. Kótai Zoltán. MERRE VOLTATOK? November négy volt! Dübörgő tankok nyomán a zsarnok új vért ontatott; egy egész ország lángolt az égig, és ti akkor, nyugati hősök, merre voltatok? Friss koszorúval mindszenti hantok közé új holtnak ásták a vermet; lefagyott hitünk minden virága, amit az a feledhetetlen október termett! És mi Nyugatra ökleink ráztuk, átkozva éltetek és holtatok, mert amikor gerendatöréskor segítség kellett, — azt se tudtuk merre voltatok?! Kulcsár Balázs. Kosztolányi Dezső: HALOTTI BESZÉD Látjátok feleim, egyszerre meghalt, és itt hagyott minket magunkra. Megcsalta ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló, csak szív, a mi szivünkhöz közel álló. De nincs már. Akár a föld. Jaj, összedőlt a kincstár. Okuljatok mindannyian e példán. Ilyen az ember. Egyedüli példány. Nem élt belőle több, és most sem él s mint fán se nő egyforma-két levél, a nagy időn se lesz hozzá hasonló. Nézzétek e főt, ez összeomló, kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz, mely a kimondhatatlan ködbe vész. kővé meredve, mint ereklye s rá ékírással van karcolva ritka, egyetlen életének ősi titka. Akárki is volt ő, de fény, de hő volt. Mindenki tudta, és hirdette: ő volt. Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt, s szólt ajka, melyet mostan lepecsételt a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja, mint vizbe süllyedt templomok harangja a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég.“Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék”, vagy bort ivott, és boldogan meredt a kezében égő, olcsó cigaretta füstjére, és futott, telefonált, és szőtte álmát, mint szines fonált: a homlokán feltündökölt a jegy, hogy milliók közt az egyetlenegy. Keresheted őt, nem leled, hiába, se itt, se Fokföldön, se Ázsiába, a múltba sem és a gazdag jövőben akárki megszülethet már, csak ő nem. Többé soha nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya. Szegény a forgandó, tündér szerencse, hogy e csodát újólag megteremtse. Édes barátaim, olyan ez épen, mint az az ember ottan a mesében. Az élet egyszer csak őrája gondolt, mi meg mesélni kezdtünk róla: ‘‘Hol volt...” majd rázuhant a mázsás, szörnyű mennybolt, s mi ezt meséljük róla sírva: “Nem volt...”' Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra, mint önmagának dermedt-néma szobra. Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer. Hol volt, hol nem volt a világon egyszer. 2
