Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-10-01 / 10. szám
FÁY ANDRAS MESÉIBŐL (1786 - 1864) A vak és a siket Egy siket és ismerőse, aki belső hályog miatt nem látott, a játékszínbe mentek együtt, egy új énekesnő hallására. — Egek! beh felséges hang! — szóla a siket a vakhoz. — A hang amilyen, de az actio, actio! — mondá a vak. A kutya Dühös méreggel ugatott a kutya egy elmenő szekér után, s a kerekeket faldosta. —• Mit dühösködöl így, — szólt egy tehén hozzá, — hiszen a kocsi nem árt neked semmit. — Nem árt? — felel fogcsikorgatva az eb, de halad, én pedig maradok. Az irigység nem hagyja magát, nem hágy mást boldognak lenni. A két tyúk Két tyúk számos csirkét vezetget külön az udvaron. — Néne! — így szól az egyik a másikhoz, — egy urat szolgálunk, egy udvaron járunk; tisztünk egy, s egy apától testvérek növendékink, fogjunk össze, egyesített erővel bízvást megvívunk a szarkával, sőt a héjával is. — Miért is ne? — felel a másik a vetélkedés irigységével, — vívjon kiki a maga erejével, én bízom magamhoz. Azonban a csirkék fogytak az ellenség gyakori ostromai által, s így az irigy anyák a kölcsön véd helyett örvendtek egymás felváltott veszteségein. Nevekedett csirkéikkel is e viszás vetélkedés, s míg a felneveltek egymás közt civakodtak, az elszórt búzamagokat többnyire a réce kapkodta fel. is egyest írt be neki, a legrossabbat, történelemből, mert a Nagy Szovjet Unió legújabb történelmét nem tanulta meg pontosan. Azt sem tudta, Vladimir Iljics Lenin mikor volt szibériai fogságban. S most... most ő is kitűnőt kapott! EZ az igazi. S ami ez után jön! Mert ezután úgy fog tanulni, bizonyisten úgy fog tanulni, mint egy angyal. Hajagos nem fog hinni a saját fülének — pedig elég nagy van neki... Míg Kasza Peti gondolatai Hajagos tanár úr füleinél időztek, Szabó bácsi folytatta komoly beszédét: — Ti most katonák vagytok. Éppúgy, mint én és a többiek. S a katona legfőbb jótulajdonsága a fegyelem, engedelmesség! Amikor most ezt a veszélyes feladatot bízom rátok, elvárom, hogy erről egy pillanatra se feledkezzetek meg. El kell hitetnetek az emberekkel, még az ávósokkal, ruszkikkal is, hogy ártalmatlan iskolások vagytok. Valójában persze, tudjátok nagyon is jól: a ti ügyességeteken múlik a mi további sorsunk... Szabó bácsit elfogta a köhögés, egész belevörösödött. Nagykockás zsebkendőjét előrántva, az ablak felé fordulva törülgette homlokát. Hiába, sose volt kenyere a cifra beszéd, egyenes észjárásával nehezen fért össze, hogy elhitessen valamit ezekkel a derék fiúkkal, ami nem igaz. De az ő érdekükben tette, akárhogyan is! — Három napi élelmünk van — folytatta, valahová a túlsó falra nézve. — Ha nem tértek meg idejében és biztonságban — elvesztünk! — Megtérünk, Szabó bácsi! — lépett előre Donajó Anti, akitől legkevésbbé várták ezt a bátor fellépést. Mintha meg is nőtt volna hirtelen ez a cingár, csendes fiú. Kék szemében nyoma sem Volt határozatlanságnak. Most nem volt rá ideje, hogy számot adjon magának róla, hogyan történt. Talán mióta Keszthelyi Zsuzsi arcát meglátta, vérbeborultan, élettelenül... akkor érezte először azt, amit úgy irigyelt addig másoktól: a keserűség, elszántság adta bátorságot, mely annyi hőstettnek volt a szülője. Vagy még előbb, mikor Sanyi vérző vállát kötözte remegő kezekkel, s látta, hogy az milyen hősiesen tűri a fájdalmat... Annyi minden történt ezen a napon! S a legnagyobb, hogy történelemből kitűnőt kaptak, mindnyájan. Úgy is érezte, ahogy most mondta a parancsnok előtt: Megtérünk tűzön-vízen által, mert a harcosoknak szükségük van ránk! Réti Sanyi nagyon gyengén érezte magát. Vállát mintha késsel hasogatták volna a kötés alatt, de mikor a többiek maradásra biztatták, vagy vállalták, hogy házuk felé veszik útjukat, s ott leteszik, azt mondta, inkább beáll más harcoló csoportba, és félkézzel fog fegyvert, míg meg nem hal. Sebét jól ellátta Víg Demeter, a főhadiszállás orvos szigorlója. Nem kellett újabb vérzéstől tartania. Bár a parasztkocsi zötyögése minduntalan fel-fellobbantotta fájdalmát, összeszorított foggal tűrt, hogy társai közt lehessen. Felkötött karját esőkabátja alá rejtette, minél kevesebb kérdeznivalója legyen a ruszkiknak, ha a kocsit megállítják. Hátát a Lindi széles hátának támasztotta a saroglyábán, úgy nézte a távolodó utcákat, elmaradó óbudai házakat. Szeme le-lecsukódott a kimerültségtől, átélt eseményektől. Öregnek, fáradtnak érezte magát, s egy pillanatra sem tudta Keszthelyi Zsuzsi tettét feledni. Ha jobban vigyázott volna rá... Ha tudta volna, mire is készül... A hűvös, komor őszi nap a többieket is kedvetlenné tette. Hiába vette elő Varjas Marci ócska szájharmonikáját, s kezdett rá az ‘‘Elindultam szép hazámbul” kezdetű dalra, nem vidultak fel a többiek, s hamarosan abba is hagyta a muzsikálást. Már Békásmegyeren jártak, s egy teremtett lélek sem szólította meg őket. A két barna ló is mintha elálmosodott volna. Néha összedugták a fejüket, horkantottak. Az öreg Mohácsi néha sercintett pipája mögül. Más hang nem is hallatszott. Meg a varjak, amint károgva vonultak a gondozatlan kukoricások felett... —— Folytatjuk ------62
