Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-10-01 / 10. szám
Az Arany Bulla és a Magna Charta szerzőinek személyes Találkozása: Gyakorta és joggal emlegetjük az 1215-ben kiadott angol Magna Charta és a hét évvel később, 1222-ben, II. András királyunk által szentesített magyar Arany Bulla belső, szellemi kapcsolatát. A legújabb kutatások szerint azonban nemcsak szellemi rokonság áll fenn a két jelentős “szabadságlevél” között, hanem amint kitűnik, a nevezetes alkotmányiratok főpap szerzői személyesen is ismerték egymást, sőt bensőséges barátság kötötte össze őket. Első találkozásuk az 1215- ben tartott lateráni zsinaton történt, ahol a magyar papok Róbert esztergomi érsekkel éljikön hosszú hónapokon keresztül együtt tanácskoztak az angol küldöttekkel. Az angolok vezetője pedig Langton volt, a Magna Charta egyik fő alkotója. A kapcsolat közöttük, nyilván ,elmélyült, mert öt év múlva, 1220-ban, az angolok nemzeti szentjének, Canterbury-i Szent Tamásnak, nagy egyházi ünnepségein ugyanannak az angol érseknek, Langtonnak, vendége Róbert magyar érsek, akiről tudjuk, hogy nagy része volt a magyar alkotmányt megteremtő Arany Bulla megszövegezésében. Ezek szerint nemcsak hihető, hogy a két érsek találkozásain szóbakerült alkotmányos törekvéseik dolga, de egyenesen hihetetlen lenne, ha személyes érintkezéseiknek ezekben az esztendeiben nem így történt volna. * • Don Slavadore, az oxfordi egyetem professzora: “Ha Budapest utcáin vér helyett olaj folyt volna, akkor a Nyugat egész biztosan beavatkozik, függetlenül attól, hogy a beavatkozás világháborús veszélyt rejt magában vagy sem.” Emánuel nem kellett lefordítsa a szavakat, a kapitány tudta már, hogy mindennek vége. Egy kurta szót harsogott csupán a katonák felé, s a puskák már csapódtak is le a vállakról, závárok kattantak, s alig tett a fejétvesztett legény két menekülő, botorkáló lépést az anyja felé, már dördült is a sortűz, s úgy kapták le lábáról a golyók segítséget kérő kinyújtott karral, begörbűlt ujjakkal, kétségbeesetten. Vele egyidőben roskadt le a piac sáros agyagjára a másik kettő is. Kéhős, a gyáva, volt az egyetlen, aki még élt. Véres arcát fölemelte, s ráhörgött a kővé dermedt tömegre: — Börtönök és kínozó pincék... ezt láttuk, emiberek...! A következő pillanatban halántékon érte a szakaszvezető pisztolyának golyója. A tömeg csak állt, fagyottan, némán, s a holtakra meredt, mint akiket gonosz varázslat bénít. Aztán három asszony élesen, rettenetesen felsikoltott, s három anya kiszakadt a tömeg testéből, berohant a középre, s borzalmas jajszóval rávetette magát a holtakra. A tömeg meglódult és fölmorajlott, mint a kitörni készülő vihar. Katonapuskák závárja csattant, s a fekete csövek szembe fordultak a tömeggel. —• Davaj! Haza! Mars! — harsant a kapitány hangja, keményen. — Mindenki menjen haza! — sipította utána Emánuel, s a térdei reszkettek, mint a hideglelősé. — Gyilkosok! — szólalt meg mögötte a pap remegő hangja, — Verje meg az Isten a gyilkosokat! A tömeg megmerevedett, és farkasszemet nézett a puskacsövekkel. — Menjenek haza! — könyörgött Emánuel fogvacogva, — Az Isten szerelmére, emberek, menjenek haza! S ekkor Gidános, a szénégető, előlépett a tömegből. — Megyünk, úrfi, — mondta a nagy fekete ember sötéten, — műnk elmegyünk, attól ne féljen. De ami a mienk, azt magunkkal visszük, ha a világ minden katonája utunkat állja, akkor is! Azzal lassú, súlyos léptekkel oda ment a holttestek fölött zokogó anyákhoz. Mások is kiléptek a sorból. Sötét, szótalan hegyi emberek. Beszéd nélkül, némán fölvették a holtakat a földről, s megindultak velők vissza a hegyre. A tömeg némán, hang nélkül zárult be mögöttük, s tódult utánok mint egyetlen nyáj. Csak az asszonyok sírása hallatszott, más semmi. A kapitány megkönnyebbülten sóhajtott föl, és cigaretta után nyúlt a zsebébe. Emánuel egész testében reszketve fordult hátra, de már senki sem volt a díszkapu mögött, csak nehány futó gyerek, s az öreg pap távolodó, meggörnyedt alakja. És Terézia. Két karjával belekapaszkodott a díszkapu fájába, és hányt. Kicsi Ágnes esetlen lomha futással jött a községháza felől, mint egy megrémült vén kotló. S fent az emeleti ablakban mellén összefont karokkal, mozdulatlanul állt a Bíró, mint a kőből faragott vádolás maga. — Nem sikerült, — hebegte Emánuel, és reszkető kézzel törölte meg verítékkel kivert homlokát, — valahol hibát követtünk el, Eugén... A kapitány savanyúan elmosolyodott. — Csak a nyakunkba ne kerüljön, a többi nem baj, — mondta, — a jelentést kell ügyesen elkészítsük, s nevet adjunk a hibának, mert ha nem, a mi nevünk kerülhet oda. De Emánuel ezt nem is hallotta talán. Szeme tanácstalan kétségbeeséssel követte a lassan távolodó népet, mely némán, mint egy roppant halottas-menet vitte, a golyóroncsolta véres igazságot fölfele a hegyen. — Életemet adnám, ha jóvátehetném vele ezt a napot, — sóhajtotta remegő szájjal. * * * 32
