Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1958-10-01 / 10. szám

— Oh, ez könnyű munka volna!... Nehe­zebbet kell végezned... —• Mit hát? — tudakolta a piktor kíváncsian. Zoárd közelebb hajolt hozzá s rejtelmes mo­solygással súgta: — Meg kell festened — a feleségemet!... A piktor csalódva nézett rá. — Csak ez az egész?... Miért volna ez ne­hezebb, mint más festenivaló? —< Mert az én feleségem — nem él!... — Nem-e?... Hát akkor?... —> Megbántad talán a vállalkozásod?.,. Ak­kor mehetsz ki a viharba, tovább keresni étlen­­szomjan a Varsó felé vivő utat. — Oh, nem!... — szólt könyörögve a piktor, mert nagyon kínozta az éhség. — De kissé kü­lönös, hogy megfessek valakit, akit nem is lá­tok!. .. — Már pedig ezt meg kell tenned, mert nagyon szerettem a feleségem és látni akarom legalább az arcképét!... Nagyon szerettem, érted?... Dehogy érted te meg, hogyan tud Zoárd lovag szeretni!... Tudod, szebb volt, mint májuskor a gyöngyvirág... szebb volt, mint a harmatban fürdött napsugár... hab volt a termete s meghasadt gránátalma az ajka... holdsugárból szőtték bűvös tündérek a haját... s a mosolygását a rózsás hajnaltól lopta... Zoárd elhallgatott s meggörnyedve bámult maga elé; szemében különös fény villogott. — És hogyan halt meg?... — kérdé a piktor szent csodálkozással. Zoárd felpattant, nagyot csapott az asztalra, hogy a hatalmas kancsó táncot járt s úgy or­dította. — Megöltem!... Hallod-e?... Megöltem a saját kezemmel! Az utolsó szó már hörgésbe fuit s Zoárd tel­jesen kimerültén rogyott vissza a székbe. A piktor megborzadt, s csak hosszú percek múltán kérdé. — Hogyan tehetted?... hiszen most mond­tad, hogy nagyon szeretted!... Zoárd hallgatott... mélyen hallgatott, mé­lyebben, mint vízkeresztkor a sírok hallgat­nak ... — Hogyan tehetted hát?... — sürgeté a pik­tor. Zoárdból erős zokogás tört elő. — Megcsalt!... megcsalt... megcsúfolta 6- szülő fejemet!... A piktor tágranyitotta szemét, úgy bámulta a vergődő embert. — És megölted mind a kettőt, úgy-e?... Zoboky Zoárd sóhajtott. — Nem... Nem... Úgy történt, hogy va­dászni voltam... hosszú hetekig odamarad­tam. .. de még maradtam volna tovább, mert a vad mind messzebb és messzebb csalt — azonban egyszerre egy vadon közepén elfogott a vágy fiatal feleségem forró ajka, liliom de­reka után... Nem tudtam tovább maradni s idő előtt hazatértem... Erősen alkonyodott már, mire a kapuhoz értem... A szívem lük­tetett, ajkam kiszáradt a perzselő csók utáni vágyban. .. Hittem, hogy feleségem is így gyöt­rődik utánam... hogy ő is nehezen várja jöt— tömet... Meg akartam hát lepni és lábujj - hegyen lopóztam ágyasháza felé... S amint odaértem, a ház előtti rózsalugasból halk, for­ró, szerelmes suttogás és bársonyos csókok lágy suhanása ütötte meg fülem... A felesé­gem volt!... Hallod-e, piktor, a feleségem csó­­kolózott s a feleségem fülébe sugdostak szív­csaló édes szavakat s a feleségem meghallgat­ta, sőt viszonozta a forró, édes szókat!... Ki volt a másik?... Nem tudom!... Vérben for­gott a szemem, zavart volt a látásom'... Nem tudom... Felkaptam fegyverem s célzás nél­kül közibük lőttem... A másik gyorsinú volt és megugrott... de a feleségem... szó nélkül rogyott össze... A piktor egyszerre elsápadt, térde jnegrogy­­gyant, megtántorodott, úgyhogy hirtelen meg kellett fogóznia a súlyos tölgyfaasztalba, hogy el ne essék. — A feleségedet érte a golyó?!... — kérdé fojtott, síró hangon. Most hirtelen fellobbant agyában a sok-sok kaland között egy, mely a legnemesebb volt valamennyi között... Firenzébe igyekezett ak­kor ... öt évvel ezelőtt... Ezen a vidéken ha­ladt át s betért a kastélyba... Csak az úrnőt találta otthon... Az úrnőt, kinél szebbet még el nem képzelt az ő istenáldotta fantáziája sem ... Megkérte, hogy csak egy vázlatot készít­hessen gyönyörű arcáról... Az asszony nevetve egyezett bele... S a vázlat sehogy sem akart elkészülni... Mindennap újra kellett kezdeni, mert az asszony mindig más és más volt... Az ajkát véresre harapdálta tehetetlenségében... Az asszony azonban csak mosolygott kínlódá­sán. .. egyszer aztán — belátva, hogy meddő a fáradozása — messze hajította irónját, vázlat­könyvét s egy vad, erőszakos öleléssel magá­hoz szorította az asszonyt s ajkát ajkára ta­pasztotta. .. Első pillanatban mindketten meg­döbbentek ... menekülni akartak egymástól — de akkor már Ámor minden bilincseknél erő­sebben egymáshoz láncolta őket... Gyönyörű órák következtek ezután. Este, mikor a hold felbukkant a kastély rézveretes tornya mögött — a cselédség pedig pihenőre tért, — epedve, szerelmesen várták egymást a rózsalugasban... Egy este azonban a gyönyörű idilt goromba fegyverdörrenés zavarta meg... Ő elfutott, s folytatta útját Firenze felé... Sokáig nem tud­ta feledni a gyönyörű kalandot, de később — új szerelmek, Firenze forró ege, új színek, a lázas munka felejtették vele az egészet... Lelkét egészen megtöltötték a jövendő álmai s ezek az álmok kitörölték leikéből a múlt emlékeit... De rncst egyszerre zúgó árként szakadt fel a múlt lelkében... Egyszerre világos lett előtte, hogy a véletlen kiszámíthatatlan szeszéllyel újra odavezérelte, hol öt év előtt járt... — Úgy volt!... — mendá Zoárd lovag tom­pán. A piktor nem mert föltekinteni. Lecsüggesz­­tett fejjel hallgatta tovább a lovagot. 18

Next

/
Oldalképek
Tartalom