Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-01-01 / 1. szám
Írni való egyszer máskor akad, azt megírja. Bence diák igen alázatos ember volt. — A családtagok névnapjára, ünnepekre verseket faragott. Mindenkit égig tudott magasztalni dicséretekkel. S azonfelül nagyon szeretett árulkodni az udvari cselédségre. Mátyás ezt az embert ki nem állhatta s ezt éreztette is vele. Egyszer a jó Erzsébet Nagyasszony megfeddé fiacskáját, hogy miért olyan haragos erre a diákra, aki úgy iparkodik megkedveltetni magát vele. — Éppen azért gyűlölöm, mert hizeleg és árulkodik — felelte a gyermek. Az öreg Szilágyi Mihály nagyot simított szakállán s belső elégültséggel mondta: ez a fiú királynak született!! Jókai Mór. MÁTYÁS AZ IGAZSÁGOS Nem hiába szerette a nép Mátyás királyt, nem volt több hozzá hasonló királya a magyarnak. Amint neszét vette, hogy itt, vagy ott erősen sanyargatják a szegény föld népét, nem volt nyugalma Budavárában. Nyomban álruhába öltözött s úgy ment színről színre látni a valóságot. Többek közt hírül adták, hogy a kolozsvári bíró ugyancsak sanyargatja a szegény népet. Hiszen nem kellett több Mátyás királynak. Bement Kolozsvárra paraszti ruhában s ottan leült a mészárszék elé. Nagy sereg nép hordozta a fát a bíró udvarára, egy csomó ember meg vágta a fát az udvaron. Mellettük a hajdúk, a pálcával biztatták a szegény népet: —* Hordjad, vágjad, paraszt! Egyszerre csak egy hajdú megpillantja Mátyás királyt. —< Ne, te, ne! — mordult rá, — hát te mit lopod az Isten napját. Kelj föl, ne lógasd a hosszú orrodat, hitvány paraszt! S hogy szavának nagyobb foganatja legyen, — pálcával jót húzott a “hosszú orrú” paraszt hátára. Mátyás fölállott, megvakarta a hátát, de nem indult. — Indulj már! — Jó, jó, de mit fizet kend? — Ezt né! — ordította a hajdú s még jobbat húzott Mátyás hátára. — Indulj előttem! Mit volt mit tenni, Mátyás indult a hajdú előtt. — Be a bíró udvarára. Vágjad a fát, hosszúorrú! A bíró ott könyökölt a tornácon. Mátyás megszólította: — Kegyelmed a bíró? —• Hát én, mi közöd hozzá? — Ahhoz nekem semmi közöm, de szeretném tudni, mit fizet a favágásért. —• Ejnye, szedte-vedte parasztja, — káromkodott a biró, — mindjárt fizetek én neked. Húzz rá! — parancsolta a hajdúnak. No, annak nem kellett parancsolni, harmadszor is ráhúzott, csak úgy porzott Mátyás zekéje. Jól van... Mátyás többet egy szót sem szólt. — Vágta a fát, meg hordta a biró udvarába, de közben, amikor senki sem látta, veres krétával három hasábra ráírta a nevét. Este aztán csendesen tovább kullogott. Másnap megint beállított Kolozsvárra, most már nem zekében, hanem királyi ruhában. Egyszeribe hivatta a bírót s az egész -tanácsot. — Mi hír a városban, bíró uram? — Semmi nevezetes. Csendben, békében élünk: áldjuk érte nagyságod nevét lefektünkben, felkeltünkben. — úgy? Hát a szegény föld népe? Nem sanyargatják az elöljárók? — Nem sanyargatja senki, uram, királyom. Rákosi szántó a török alatt. Miről apám nagy búsan szólt Hogy itt hajdan szebb élet (volt, Érzi szívem s felsóhajtok, Amint Rákos terén szántok. Hol Mátyás az igazságos? Te láttad őt boldog Rákos! Tán itt nyargalt hajdanában, Hol én szántok mostanában. Mondják, itten vitéz urak összegyűltek, tanakodtak; S ha csatára trombitáltak, Mint a sasok víni szálltak. Eltűntek ők; Rákos, te állsz, Meződön hány embert táp(lálsz, Hej, de magyart alig látok, S nehéz szívvel tovább szán(tok. Pest-Budáról sok nép kijár, S alig érti nyelvünket már: Hej! ma-holnap a magyar szó Ritka, mint a fehér holló. Hűs szél támad onnan felül, Zúgó szárnyán sötét köd ül; Tán a por is e szép mezőn Nemes szívek hamvábul jön. Barna leány a falubul! Hej ne igyál a Rákosbul! Magyar csonton foly a vize, Könnyektűl sós annak íze. Rákos! Rákos! hová lettél? Szép hiredbűl de kiestél! Fáj szívem, fáj, ha ezt látom, S hazám földjét sírva szánnom. Kisfaludy Károly. A PESTI GYEREKEK UTCAI ÉNEKE. Hunyadi Mátyásnak királlyá választatásakor 1458. Mátyást mostan választotta Mind ez ország királyságra, Mert ezt adta Isten nekönk Mennyországból ótalmunkra. Azért mi is választottuk. Mint Istennek ajándékát, Kiből Isten dicsírtessék, És örökké mondjuk: Ámen. 61
