Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-09-01 / 9. szám
úgy forgatta kardját jobbra, balra, keresztben, előre és hátra, hogy egy csepp eső nem sok, annyi sem hullott a fejére, ruhájára. Éppen olyan száraz maradt, mintha nem is esett volna az eső. — Már az igaz, hogy igen kiváló, derék fiaim vannak — mondta az apa — de én igen gyöngének érzem magam ahhoz, hogy választani tudnék közületek. Nemcsak hogy egyforma kedvesek vagytok nekem mindhárman, de egyik ügyesebb, mint a másik! Édes fiaim, én nem választok és nem döntök közöttetek. Tegyetek ti igazságot magatok között és döntsétek el, kié legyen a ház a kerttel együtt? A fiúk tanakodtak, gondolkoztak, végül megegyeztek abban, hogy együtt maradnak, nem túrja ki egyik sem a másikat a házból. Mindig jó testvérek voltak, mindig jól megfértek egymással, ezután is úgy lesz, ahogy eddig volt és ha megházasodnak, csak olyan feleséget vesznek, aki megígéri és meg is tudja tartani, hogy sógoraival és sógornőivel jóbarátságot tart fenn, egyenetlenséget nem csinál közöttük. Úgyis lett és megelégedetten, boldogan együtt éltek, amíg meg nem haltak. ♦ (Folytatás az előző oldalról.) Mindenki a medvék barlangja felé igyekezett. Nyuszi Nusi, kézenfogva vezette kisöccsét, Nyuszi Pubit, aki úgy megszeppent, hogy meg sem mukkant az egész úton, még azt sem kérdezte •meg, hogy hová mennek. Ott szökdécselt Tücsök Tini is, meg Tücsök Tamáska, hónuk alatt szorongatva hegedűiket. A Varjúcsalád is felkerekedett, meg Bagoly Bertalan tanító úr a kisfiával és a hatalmas, tudományos könyvvel, mert mit lehet tudni? — talán lesz ott is annyi ideje, hogy tudományos kutatásait folytassa. Pacsirta Panna is ott röpködött a fejük fölött férjével, Pacsirta Pállal és Seregély Sárának most is ujján volt az elmaradhatatlan gyűszű, mert éppen akkor hagyta abba a kényes Rigó Rózsika új ruhájának varrását. Bizony most, a veszedelem idején, még Rigó Rózsika is elfelejtette az új ruháját, pedig máskor az volt a legfőbb gondja, hogy minél csinosabb legyen. Most alig várta, hogy belül legyen a medvék barlangjában. Medve Marcsika nagyon szívesen fogadta őket. Még ezer szerencse, hogy olyan tágas volt a lakásuk, hogy akár mégegyszerannyian is elfértek volna benne. Mfedve Mihály, amikor látta, hogy már mindnyájan biztonságban vannak, újra elindult, hogy segítsen megállítani a közelgő tüzet. ó jaj! Akkorra már a rőt lángok felcsaptak a fák között a gyönyörű királyi vár közelében, és egyre közelebb-közelebb kúsztak a várhoz. Már a szőlőindák is tüzetfogtak odafent a falon. A manócskák kétségbeesetten dolgoztak. Egyik veder vizet a másik után zúdították a mohó lángok közé, de látszott, nagyon csekély az ő erejük a gonosz lángokkal szemben. Akkor Medve Mihály erősen megmarkolta a kezében hozott jókora vödröt, és azt mártotta meg a vár alatt elterülő tó vizében, melyben a békák fejedelme, Kutykurutty lakott. Olyan derekasan dolgozott, hogy folyt a verejték végig a homlokán, de ahová egyszer odaállt, ott nem kaphatott lábra többet a tűz. Már úgy látszott hogy sikerül elhárítaniuk a veszedelmet, mikor hirtelen felkerekedett a szellő, és elkezdte fújni, szítani a kihúnyó parazsat. A szelídszemű kis őzike, akinek a lábát megsértette egyszer a tüske, remegve állt meg egy kicsi fa alatt. És megszólalt gyenge, remegő hangján, egyenesen a szélhez intézve szavait: — Kedves Szél, kérlek, kedves Szél apó, ne engedd szabadjára fiaidat, a Szellő-gyerekeket! Forduljatok meg, ó nagyon kérlek, vigyétek el a tüzet rólunk! Ne nézd, hogy pusztul el ez a gyönyörűséges vár és benne a szorgalmas manónépség. Te megmenthetsz bennünket. Csillapulj, távozz el tőlünk. És a szél megfordult. Intett a fiainak, azok felkapták táncos lábukat a levegőbe, nagyot rikkantottak és megfordították a tüzet. Egyre messzebb, messzebb vitték a lángokat s nemsokára •már csak mint távoli mormolás hallatszott az égő faágak ropogása. A Szél meg sem állt fiaival, míg csak a gonosz Gorgó barlangja elé nem értek. Ott aztán már nem is kellett hajtani a lángokat. Megemésztettek azok mindent, ami csak útjukba került. A gonosz Gorgó éppen aludt, s még álmában is kárörvendve nevetett a védtelen manónépségen, amelynek a vesztére tört. Honnan is sejtette volna, hogy a tűz, amelyet tulajdon kezével gyújtott meg, majd éppen ő ellene fordul? Ha elaludt, hát bizony azt örökre tette. Nem ébredt fel soha többet. Híre-pora sem maradt birodalmának. Még a szúrós csalánok is eltűntek erdejéből, hogy a következő tavaszon ott is csupa szelíd és szépséges virág teremjen. * * * Folytatjuk ------62
