Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-09-01 / 9. szám
a vállait, végül nyomatékkai és rábeszéljen mondja: — Lucettel Nyugodj meg.. .nagyon kérlek... A lány kiszabadítja magát, lassan lehanyatlik a kerevetre, és fejét a kezei közt tartva, könyökével a térdein, felnyög: — Neim bírom! Nem bírom! André megkerüli a kerevetet. Mikor már úgy érzi, hogy nem figyelik, az arca megint felveszi a régi kemény kifejezését. Élesen ránéz a fiatal leányra, aki folytatja: —• Egyik nap reménykedik az ember, a következő nap minden remény eltűnik ismét! Meg kell ebbe bolondulni! Te nem is sejtheted, hogy mit jelent ő nekem! Hirtelen André felé fordul, akinek az arca azonnal résztvevő kifejezést ölt. —• Sokkal többet jelent nekem, mint egy nővér, André... — folytatja könnyek között. — Ő nekem anyám is, és a legjobb barátnőm... Ezt te nem értheted meg, senki sem értheti meg! André leül melléje. — Lueette, — suttogja, kis szemrehányással a hangjában, — hiszen a feleségem... Lueette zavartan néz rá, és a kezét nyújtja neki. — Természetesen, André, bocsáss meg... De tudod, olyan egyedül fogom magam érezni a világban, nélküle... — És én, Lueette? André magához húzza őt. A lány telve bizalommal és tisztasággal átengedi magát, és fejét a vállára hajtja. Szenteskedve folytatja a férfi: — Nem akarom, hogy azt gondold magadban: “egyedül vagyok’’, mikor itt vagyok melletted. Mi sohase fogjuk egymást elhagyni. Tudom, hogy ez Eve akarata is. Együtt fogunk élni, Lueette. Lueette megnyugodva lehunyta a szemét, és a könnyeit az orrán keresztül szipogja föl, mint egy gyerek. Az összeesküvők utcája. Egy forgalmas utcán a régens katonáinak egy alakulata közeledik. Az arcok lapos tányérsapka alatt, a felsőtestek stramm tartásban, sötét ingben ragyogó vállszíjakkal, a gépfegyverek a vállakon lógnak, és a férfiak durva csizmái keményen kopognak az aszfalton. Egyszerre elkezdenek a katonák énekelni. Az emberek megfordulnak, és elszaladnak, vagy eltűnnek a házakban. Egy asszony egy gyerekkocsival egész lassan és egész nyugodtan egy félfordulatot tesz, és eltűnik a szétrebberiő járókelők tömegében. A menetoszlop mindig tovább vonul, pár •méterrel előtte két rohamsisakos katona, a gépfegyvere lövésre készen a kezében... És ahogy a csapat előre nyomul, úgy ürül ki az utca, minden sietség nélkül, de mint az ellenséges magatartás általános kifejezése. Egy nőkből és férfiakból álló csoport, amely egy vegyeskereskedés ajtaja előtt állt, gyorsan szétszéled, mintha egy néma parancsnak engedelmeskednék. Eltűnnek az üzletekben vagy a kapuk mögött. Egy kicsivel odébb a háziasszonyok elhagyják a zöldségeskocsit, ami körül álldogáltak, és szétoszolnak, mialatt egy utcagyerek zsebrevágott kezekkel lassan átbandukol az utcán, majdnem a katonák lábai közé... Két fiatal, alacsony férfi, akik egy szegényes ház ajtajának támaszkodnak, az elvonuló csapatot gúnyos mosollyal szemlélik. Jobb kezük a kabátzsebükben van. Az összeesküvők szobája. ócska, szegényesen berendezett helyiség. Az ablak mindkét oldaláról négy férfi néz le az utcára, és gondosan ügyel arra, hogy kívülről ne lehessen őket látni. Ezek: Langlois, nagy, csontos, simára borotvált; Dixonne, sovány és ideges,, egy kis kecskeszakállal; Poulain nikkelszemüveggel és fehér hajjal; végül Renaudel, egy nagy, hatalmas fickó, vörös bőrrel és vigyorgó arccal. A szoba közepére mennek, ahol bajtársuk, Pierre Dumaine, békésen dohányozva a kerek asztalra könyököl, amelyen öt pohár és egy kancsó áll. Dixonne sovány arca nyugtalanul megrándul. Megkérdezi Pierret: — Láttad? Pierre nyugodtan felemeli a poharát, iszik, aztán visszakérdezi: — Mit kellett volna látnom? Rövid hallgatás. Poulain leül. Renaudel rágyújt egy cigarettára, Dixonne egy pillantást vet az ablak felé. — Ez így megy már egész nap, — mondja. — Ezek sejtenek valamit. Pierre leteszi a poharát, anélkül, hogy kizökkenne a nyugalmából, és úgy felel: — Talán. De biztosan nem azt, amire holnap rávirradnak. Poulain habozva kezd neki. — Nem lenne talán jobb... ? Pierre hirtelen feléje fordul és keményen mondja: — Mi? —- Várni... Pierre kedvetlen mozdulatára Renaudel hirtelen közbevág: — Csak három napot. Csak éppen annyit, hogy biztonságba ringassák magukat. Pierre egyenesen az arcába néz, és élesen kérdezi: — Tele van a nadrágod? Renaudel felugrik, és vörös arccal tiltakozik: — Pierre! — Egy felkelést nem lehet elhalasztani, — jelenti ki Pierre meggyőződéssel. — Minden elő van készítve. A fegyverek ki vannak osztva. A fiúk a legteljesebb riadókészültségben van-37
