Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-09-01 / 9. szám
Hogy a magyar annyi viszontagság közt sem olvadt még össze más nemzetekkel, nem egyéb, mint legtermészetesebb következése a nyelve erejének, melyet idegen halandó elgázolni nem képes. (Széchenyi). ♦ Mentsetek meg minket! Magyarország felett sötét az égbolt. És nincs senki, aki őrt állana. Barátok nélkül, testvértelenül az Istenanya az egyetlen vigasztalásunk! (Mindszenty). ♦ Olyan hatalmasnak hiszem én a népet, hogy ha fölkel és összetart, a roppanva összerogyó égboltozatot is képes fenntartani erős karja. (Kossuth). ♦ Azok, akik az államot sarkaiból kiemelik, rendszerint az elsők szoktak lenni, kiknek az lerogytában a fejükre szakad. (Bajza). ♦ Hon iránti hűség okozza az emberi nem legszebb tetteit, s ez fogja egyedül, — ha valami a világon, — nemzetünket az elsüllyedéstől megmenteni; mert ez acéloz állhatatosságra mindannak megszerzésében, mi, legyen erkölcsi, legyen anyagi, előmozdítaná a haza javát; ez készt kirepülni a tág világba, s visszatérni ismét drága zsákmánnyal a hon határai közé. (Széchenyi). ♦ Sokan azt gondolják: Magyarország volt: én azt szeretem hinni: lesz! (Széchenyi). Anyák voltak mind, nagyanyák sokan. Nem ijedtek meg a férfi szótól. — Reám ne kiabálj te! —, ordította oda Boldizsár felé a Gidános felesége a sarokból, s megrázta csontos sovány öklét, — Mit gondolsz, ki vagy te, rongyos korcsmavirág? Csavargó senki, te, aki nem restelled bottal verni tulajdon édesanyádat, aki fölnevelt, hogy szakadna le a két kezed, te tetves! Magadra cicomáztad azt a piros rongyot, s most azt hiszed, minden szabad neked? Boldizsár kirúgta maga alól a széket. Kékvörös volt az arca. — Tartóztassák le ezt az asszonyt! — üvöltötte. — Hát fogjatok meg, na! — rikácsolt vissza Gidánosné — akasszatok föl! Akkor is megmondom az igazat! Rablókkal és tolvajokkal akarnak itt új rendet csinálni? Nem szégyelli magát, az úrfi? Hova tette a derék jó apját, meg az édesanyját, mi? Megölette azokat is, mint a Peles úrékat? Nekem azt ne mondják, hogy a jó öreg nagymama fönt a Peles úréknál valamit is tett a maguk katonái ellen! Ezt nevezi maga szabadulásnak meg miafenének? Phi, phi, phi! Adják vissza a mi öreg bírónkat, s menjenek a nyavalyába! Őalatta ilyesmi nem történt, de nem ám! — Vigyék el innet! — ordította Boldizsár, s a két karszalagos elszánt arccal lökdöste szét az asszonyokat, hogy hozzá jussanak a kiabálóhoz. Ekkor mozdult meg Gúdános a túlsó oldalon. Lassan felállt a pádból, s az arca sötét volt, mint a halál. —• Nocsak — mondta, s bár nem kiáltott, a hangja végigzúgott a tömeg fölött, mint a távoli ágyúszó. — Aki kezet teszen az én asszonyomra, az elébb ássa meg a sírját! Azzal kihúzott a csizmaszárából egy akkora disznóölőkést, hogy apró ember kezében kardnak is bevált volna, s megindult vele a padok között. Az emberek némán nyitottak utat neki. — Csend legyen! — kiabálta Emánuel kétségbeesetten az asztalnál, de hangja elveszett a kavarodásban. Az asszonyok úgy estek neki a két karszalagosnak mint károgó varjúcsapat a kányának. — Mit akartok? — Nem szégyellitek magatokat? Asszonynéppel verekesztek, híresek? Nem megyek félre, nem én! Ha szabadság, akkor legyen szabadság! Lüjjetek agyon, na! Tetvesek! Rongyosak! Cigányok! Szemérmetlenek! Éles, idegen parancsszó csattant végig a fejek fölött, s úgy vágta ketté a zajt, mint kés a vajat, a kapitány haragtól vörösen állt az asztalnál, s rövid, parancsoló szavakat harsogott, majd keze kivágódott az ajtó felé: — Da vaj! Mars! — Menjenek haza — tolmácsolta Emánuel sápadtan a kapitány kitörését — akit öt perc múlva itt találnak a katonák, azt bányamunkára viszik. A kapitány még mindég ott állt, kemény mozdulatlan arccal, és az ajtóra mutatott. Elsőnek a gazdák mozdultak meg, és sirültek kifele, mint az egerek. — Gyerünk hát, emberek — .szólalt meg reszelős vén hangon öreg Lukács — itt ej szén végeztek velünk. Szavára a tömeg megmozdult, fölemelkedett a padokból és topogva hullámzott az ajtó felé. — Elébb az asszonyok — adta ki Gidános hátul a parancsot, s a férfiak megtorpantak az ajtónál, majd utat nyitottak. — Gyerünk, fehérnépek. Senki se szólt, csak lábak topogását és ruhák súrlódását lehetett hallani. A két karszalagos megszeppenve lapult a fal mellett. — Adja ide azt a kést — szólt le Boldizsár az asztal mellől Gidánosnak, éles, kötekedő hangon — nem tudja hogy gyűlésre fegyveresen jönni nem szabad? A nagy fekete ember ránézett. 16
