Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-09-01 / 9. szám
— Elvtársak, a kapitány úr azt mondja, hogy azok a katonák életüket és vérüket adták azért, hogy maguk szabadok lehessenek... maguk ezért hálával tartoznak... egyébként vegyék tudomásul, mondja a kapitány úr, hogy katonai megszállás alatt vannak... akik a katonákat parancsaik végrehajtásában akadályozzák. .. cselekedeteiket birálják... azokkal szemben a hadsereg szigorú megtorlást használ... ennek példáját láthatták fent a bányánál... A kapitány nehány rövid, csattanó szóval befejezte a mondókáját, és leült. —• Az új rend fölépítése érdekében kívánatos, hogy a katonaság és a lakosság között jó viszony legyen, — fordította át Bmánuel a szavakat — s a kapitány úr reméli, hogy ez így is lesz. Van egyéb kérdés? — Nincs — felelte Gidános lassan és sötéten, s nehány pillanatig hallgatva nézett Emánuelre. — Nincsen, úrfi — tette hozzá — csak annyi, hogy a hivatalról, amit adott, én ezennel lemondok. Ha a katonák az urak ebben a faluban, akkor műnk hiába ne töltsük az időt. Azzal súlyos, lassú léptekkel lement az emelvényről, s a léptei tompán döngtek a csöndben. A szénégetők némán szorítottak helyet neki a pad végiben. Emánuel a kapitányra nézett, a kapitány vállat vont, és mondott nehány halk, türelmetlen szót. — A földosztás és közbirtok ügyét egyelőre magamnak tartom fönt — mondta Emánuel hangosan, és ceruzájával idegesen megkocogtatta az asztalt, — célunk az, hogy megkönnyítsük a gazdák munkáját, és ugyanakkor emeljük a termelést. Szétforgácsolt és egyénileg kezelt magánbirtokok helyett szakszerűen vezetett közbirtok fogja a lakosság számára termelni a szükséges gabonákat, ahol mindenki egyformán veszi ki részét a munkában, és egyformán részesül a javakból. Remélem a gazdák megértik ennek a rendszernek az előnyeit és önként csatlakoznak majd be birtokaikkal a közbirtokba... — Engedeknet kérek... — szólalt meg egy rekedtes mély hang a pásztorok sorában, és öreg Lukács emelkedett föl lassan, görnyedtem Két hosszú fakó bajusza szinte egészen eltakarta sovány vénember arcát, de a szemeiben élet, szelídség és jóakarat csillogott. — Engedelmet kérek, Manóka úrfi — mondta öreg Lukács — s ne tessék zokon venni, ha így szólítom, de én ma is csak az az egyszerű tanolatlan pásztorember vagyok, aki annak idején a térdemen ringattam Manóka úrfit ott a juhok mellett, amikor az apjaura kihozta volt oda a hegyre, akit az Úristen vezessen, és oltalmazzon, akárhol is van, mert derék és becsületes embernek ismertem volt mindég. De hát mármost tessék rám ügyelni egy csöppet. Nemdebár azt tetszett volt mondani nekünk, hogy az Új Megváltó őszentfelsége érkezett el újra a földre, amint azt a Biblia Ígéri? S hogy ezek a katonák, akik... szóval hát akik ma, elég sajnos, itt vannak a faluban, a Megváltó országából jöttek, hogy elhozzák az Ígért szabadítást? Igaz-é, hogy ezt tetszett mondani? — Igaz — felelte Emánuel, és mosolygott. — Nohát akkor — folytatta öreg Lukáos — mi meg emberek vagyunk, gyarlók s talán nehéz eszűek is, akik egyet hallunk, s másat látunk, s nem tudunk sehogyan sem kiokosulni, hogy hát mi is az igaz? Márpedig, ahogy a tiszteletes úr olyan szépen elmondotta volt az előbb ott a templomban, műnk szeretnők ám megismerni az igazságot! Szemünkkel látni, na! A Megváltót akiről az úrfi szólott, meg az ő országát! Mert műnk elismerjük azt, hogy amért gyarlóak vagyunk, azért hát bennünket még a jó felé is terelni kell, olykor erőszakkal is, mint a birkát az új legelőre. De viszont látni szeretnők, hogy miféle is hát az a legelő, ahonnan ezek a katonák jöttek, akik erőnek erejével azt akarják, hogy műnk is olyannak csináljuk a magunk életit, amilyen az övék! Megérti-e, Manóka úrfi, hogy miről beszélek én? — Értem — felelte Emánuel mosolyogva az asztal mellől — (Folytatás az előző oldalról.) Volt erőm elhágy, Fáradt lelkem égbe, Testem földbe vágy. Nékem már a rét himetlen, A mező kisült, A zengő liget kietlen, A nap éjre dűlt. Bájoló lágy trillák: Tarka képzetek! Kedv! Remények! Lillák! — Isten veletek! Ady Endre: MEG AKARLAK TARTANI Őrjít ez a csókos valóság, Ez a nagy beteljesülés, Ez a megadás, és a jóság. Öledbe hullva, sírva, vágyva Könyörgök hozzád, asszonyom: Űzz, kergess ki az éjszakába. Mikor legtüzesebb az ajkam, Akkor fagyjon meg a tied, Taposs és rúgj kacagva raj(tam. Hóhérok az eleven vágyak, Átok a legszebb jelen is: Elhagylak, mert nagyon kí(vánlak. Testedet, a kéjekre gyultat, Hadd lássam mindig hódítón, Illatos vánkosán a múltnak. Meg akarlak tartani téged, Ezért választom őrödül A megszépítő messzeséget. Maradjon meg az én nagy (álmom Egy asszonyról, aki szeret, S akire én örökre vágyom. 13
