Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-09-01 / 9. szám
ülés itt nem lesz! Megmondom én a magamét a gyűlésen, meg én! Ne tessék félni semmit, mi asszonyok is ott leszünk! S ha a mi embereink nem hallgatnak reánk, hát főzzenek, s mossanak magukra, hadd lám miként élnek meg asszony nélkül ebben a felfordult világban! Megismerte a szájaskodó asszonyt. Gidánosné volt. Mikor a közelükbe ért, szétrebbentek a fehérnépek mint a varjak, s szaporán megeredtek embereik nyomán az iskola felé. A törékeny kis papné rámosolygott az urára. Bizakodás volt a mosolyában. — Jó földbe hullott a prédikáció magja, — mondta, — az asszonyok nagyon a szivükre vették. A férfiak mit szóltak hozzá? Az öreg pap szomorúan legyintett. — Vagy énbennem van a hiba, vagy az emberi élet távolodott el nagyon messzire az Evangéliumtól, — sóhajtotta, — nem értjük egymás nyelvét többé, akárcsak a Bábeltorony népe. Gyere, lelkem, menjünk haza. Az eső még mindég szemergélt. Szürkén, szomorúan, ahogy őszi esők szoktak. Odalent a papkert hervadt virágágyásain nagy csuppogó csizmákkal egy katona gázolt keresztül, markában cipelve két vágottnyakú ludat, s egykedvűen fütyörészett. A szűk és alacsony kis iskolaterem pillanatok alatt megtelt az ázott condra kesernyés szagával, amikor a nép betódult a községi gyűlésre. Az asztal körül már ott ült az elöljáróság: középen Emánuel, mellette a kapitány, s két oldalon Jábó, Máté, Boldizsár és Gidános, a szénégető. A nép begyömöszölődött a szűk kis padokba, melyeket Samu a boltos ajándékozott volt jó húsz évvel azelőtt az iskolának, s a bicskákkal összefaragott barna deszkák korukhoz mérten recsegtek is az idétlenül kuporgó felnőttek súlya alatt. A gazdák közül kevesen jöttek el. Egyrészük nem volt képes rá, mert a bányában dolgoztatták őket a katonák, másrészük meg nem mert. Az a nehány, aki mégis elóvakodott, aggodalmaskodva bújt össze az ajtó közelében lévő szélső padokban, s behúzott nyakkal figyelte a község új parancsolóit a tanítói asztal körül. Azonban a hegyről mindenki ott volt, aki csak mozogni tudott. Birkaszagú pásztorok s kormos szénégetők duvadásig megtöltötték a padsorokat, s ami hely még maradt a falak mentén, oda bezsúfolódtak az asszonyok, feketekendősen, hangosan. Még akkor sem szűnt meg közöttük a beszéd, amikor Emánuel megnyitotta a gyűlést. — Elvtársak — mondta Emánuel, és szeplős sovány arca pirosra gyűlt a beszéd izgalmától -— a Nagy Szabadító, aki a szegények és üldözöttek Megváltója, betöltötte ígéretét, és felszabadított bennünket a kapitalisták, imperialisták és feudalisták zsarnoksága alól. A népek új megváltója és igazi atyja kezünkbe adta a sorsunkat, és mi azért hívtunk itt össze benneteket, elvtársak, hogy a kezünkbe adott hatalommal élve megszervezzük ennek a községnek az új rendjét a felszabadult nép akarata szerint ... — Eogják be a szájukat ott hátul! — förmedt rá Boldizsár a fecsegő asszonyokra, s az ajtónál őrt álló két karszalagos legény fenyegetőleg fordította feléjük a fejét. Emánuelt kissé kihozta sodrából a goromba hang, s emiatt rosszallólag nézett a főrendőrre. Majd folytatta: — Elsőnek a földkisajátítás és közbirtok kérdését kell megtárgyaljuk. Ennek a kérdésnek Algya elvtárs lenne az előadója, de ő sajnos magos életkorára való hivatkozással tisztségéről lemondott, tehát új embert kell válasszunk.. . Az asszonyok pusmogni kezdtek, s egyik közülök hangosan megjegyezte, úgy, hogy mindenki, aki ott volt, érthette a szavait: — Egy frászt, nem olyan öreg az. De ha az én onokámmal tették volna a híres fölszabadítok, amit az ő Juliján elkövettek, én nemcsak, hogy lemondtam volna minden hivatalról, de még a kisbaltát is a fejükhöz vagdostam volna néhányszor, én igen! Sóváry Anna: Budapesten történt. Regény. (Amerikai Magyar Kiadó München 250 lap.) Anna, a miniszteri tanácsos leánya, a háború utolsó napjaiban bombatámadáskor veszíti el szüleit. Árva gyámoltalanságában Gogó, az utcaleány, veszi pártfogásába még akkor is, amikor az oroszok “felszabadításuk” jutalmát szedik össze tivornyáikra: a magyar nőket, és Anna is áldozatuk lesz. Ebben a túlságosan is életszagú és nagy elhihetőképességű regényben felvonul előttünk e borzalmas kor éjjeli életének minden figurája, a moszkvagyarmati élet minden szalmaszálexistenciája. A könyv riporteri hűséggel számol be a megszállott ország szörnyű életéről és arról a nemzeti ellenállásról, kemény összetartásról, amelybe a Horthytábornoktól az embercsempészig és az utcaleányig mindenki beletartozik. Olyan képek vetülnek elénk, amelyekben sokat kell lenyelnünk, és sok felett kell szemethunynunk abban a reményben, hogy mindezekből majd egy nagy erkölcsi megtisztulásba jutunk át. Kár, hogy a szerző ezt nem érzékeltette eléggé. Ez az erkölcsi katarzis homályban marad. A politikai katarzis logikusan következik be az 1956-os forradalomban. Sóváry így is érdekes, színes, hű regényfotográfiát adott annak az emigrációnak, melynek még mindig nincs teljes képe az otthoni helyzetről, s amely még mindig képtelen az otthoni összetartás egy részére is. 11
