Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-09-01 / 9. szám
a magáét. Köszöntőm a Fekete tengert! — szólt csúfondárosan, mikor az első vizbehulló törököt meglátta. Az egyik csónakból létrát akasztottak a törökök a palánkra s azon kúsztak felfelé, kis kerek pajzsot tartva kopasz fejük elé. Halvány derengés mutatta csak a rablók munkáját. A három diák közelebb merészkedett. Jász Lukács szótlanul, elszánt arccal szorongatta éles tőrét. Fügedi Laci hegyesvégű nyilat helyeza.t kifeszített ijjára. Szemét szűk réssé húzta össze. Nyoma sem volt most arcán az ábrándos, lányos vonásoknak. Ezen az éjszakán úgy megy már haza, mint aki halált osztogatott fegyverével... Akkor aztán apja is méltónak tartja majd, hogy felvétessék a várbéli vitézek közé... Nem tanulták ezek a fiúk a harcot; vérük diktálta már, hol avatkozzanak be. Olyanok voltak a támadó törökök, mint az ördögök. Egyre többen ugráltak ki a csónakból, s a bedöntött kapun beözönlöttek a városba. Csak egy-két embert hagytak a csónakok őrizésére. Jancsi odamutatott a hozzájuk legközelebb álló csónakra. — Nézzétek... mi az? A palánkot akarja meggyújtani a rusnya férge! Tartsátok a ladikot! Odaúszom. Lukács, te azt a másik evezőst támadd meg. Lassan evezzetek mögéje. Laci, te lődd ki nyiladat, ha előbb észrevesz benneteket, mint kell... Ámbár most mindegyik a kapu felé les... A kardomat rátok bízom. Nem venném most semmi hasznát. A kés is megfelel az én tűzcsináló topcsimnak! Kirántotta övéből a bőrtokba rejtett kétélű kést, és foga közé kapva halk csobbanással a víz alá merült. Nemhiába a Kőrös partján nőtt fel: ismerte annak szokását, örvényeit. A játék, mit gyerekkorában a vízben űztek, most halálos komolyság lett. Ha elvéti az irányt, és a palánkgyújtogató elébb észreveszi, mint Jancsi őt, az sem gondolkodik elvesztésén... A fiú azonban jól számított. Ott volt éppen a guggoló török hátánál. A víz csobbanását elnyelte a kapunál viaskodók pokoli lármája. A gazfickó a török csónakban éppen alátartotta gyújtószerszámát egy marék kiszáradt fűcsomónak. Fellobbant a láng. Most a maga mellé állított kőkorsó után nyúlt félkezével a kontyos. Még egy pillanat, és olajjal öntözi a palánk cövekeit, hogy az így csinált tüzet semmiféle víz el ne oltsa. Ha már ég a palánk, minden városbéli inkább az oltáshoz lát, minthogy a rablókat kergeti... Jancsi még mindig foga közt tartotta kését. Két karját harapófogó módjára akasztotta a vakmerő topcsi nyakába, és egyetlen rántással magával húzta a vízbe. A fiú előnye védhetetlen volt. Hiszen Jancsi előre kiszámította minden mozdulatát. A török tüzér meg úgy kapta nyakába a támadót, mintha istennyila csapott volna belé a csillagos égből. Kapálózott ugyan, mint a megfúlni készülő patkány, a hátába fúródó kés azonban véget vetett a rövid, halálos küzdelemnek. , A megölt rablót messze taszította a lábával Jancsi, és visszaúszott a ladikhoz. Ereje csaknem teljesen elhagyta az erős küzdelemben. Az életéért viaskodott a folyó hideg hullámain, s minden lélegzetvételnél úgy érezte, millió tű szúródik oldalába. Csak úszott azért, egyre lankadtabb karcsapásokkal. Mintha csizmája is húzta volna lefelé a mélybe... Víz tolult a szájába, orrába. Még egy kar csapás, egy rúgás... még egy! Végre érezte, hogy kétfelől utánanyúlnak a vízbe, és behúzzák a ladikba. Elnyúlt a vizes deszkákon, csepegő ruhával, halálos fáradtan. Lehunyta a szemét, aztán újra kinyitotta. A tündöklő csillagos eget pillantotta meg maga felett. — Az én topcsimnak lefutott a csillaga! — szólalt meg elsőnek, amint kifútta magát. — Hát a tiédnek, Lukács? — Az enyém sem lát több napfelkeltét, pajtás! — dörmögte Jász Lukács egykedvűen, mintha nem is ez lett volna az első ellenség, kit a másvilágra küldött. Fügedi is kiegyenesedett ültében. — Egy csónakost én is kilőttem a nyilammal. úgy bucskázott a vízbe, mintha aranytallért látott volna a fenéken... Tréfás szóval leplezték belső izgatottságukat. Mert csak nagy dolog ez: az első ellenség elpusztítása, még annak is, aki arra tette fel életét, hogy meg nem futamodik, míg török tapodja a szép Haza földjét... Evezőik újra a vízbe merültek. Visszakanyarodtak a külső város összekötő hiújához. A belvárosból hatalmas ordítozás, zűrzavaros lárma hallatszott. Jancsi felült. Nem érzett már semmi fáradtságot. Felkapta a ladik aljá(ra tett kardját, kését meg visszadugta övébe. — Kipróbálom ezt is. Úgy hallom, bent éppen ránk várnak! Lerázta magáról a vizet, mint pusztai kuvasz az esőt, s újabb vágy hajtotta előre, hogy fizessen mindig és mindenütt, amikor csak lehet, az ellenségnek. Már nem is figyelt rá, mit kiáltanak utána pajtásai. Kiugrott a csónakból, és elkapta a híd egyik tartóoszlopát. Felhúzta magát, aztán futásnak eredt, amerről a legnagyobb lármát hallotta. A városi hajdúk vitézül verekedtek a kapun belül. Az egyik csaknem Jancsit is megvágta. Akkorát ugrott a fiú, hogy maga is sokallotta. A nagybajuszú hajdú, aki felévágott, dühösen fújt rá: — Mit lábatlankodsz itt? Azt hittem, törököt vágok! — Én már megvágtam a magamét! — kiáltotta vissza Jancsi, mert sértette önérzetét, hogy csak lábatlankodónak nézik. Körül is nézett, hol vehetné legjobb hasznát kardjának... A hajdúk riogatásától hátrálni kezdett a török csapat. Ha egy-egy halálos csapással sikerült az utat megtisztítani maguk előtt, diadalmas üvöltéssel nyomultak a templom felé. Ajtósi Antal, az óriástermetű ötvösmester jobbjában finommívű kardját emelte, baljában 6
