Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-08-01 / 8. szám
ségre, hogy a követ által üzenetet küldjenek a szomszédos jugoszláv állam vezetőjének a való magyar helyzetről. — Nézzétek csak — szólt Édes hirtelen — mit akar az a fiú? Akkor látták, hogy drappkabátos, lobogóhajú egyetemista kapaszkodik felfelé a követség kerítésének oszlopára. Keresztben, a mellén tenyér-széles nemzetiszin zászló. Felemelt jobbjával csendet int, s mikor elült a lárma, messzecsengő hangon, nekipirosodva beszélni kezd: — Magyarok, honfitársaim!... Küldöttségünk felvette a kapcsolatot a jugoszláv követséggel. Tájékoztatásunkat továbbítják Tito elvtársnak a magyarországi eseményekről. Arra kértük Tito elvtársat, tudassa az Ensz-szel is: mi történik hazánkban. .. Itt megállt kicsit, láthatóan nagyot nyelt izgalmában. De az összegyűlt tömeg sürgette: — Halljuk, tovább! — Nagy Imre a miniszterelnök. Gerőt leváltották, az orosz csapatok rövidesen megkezdik kivonulásukat. Követeléseink nagyjából máris teljesedtek, és... úgy gondolom, a mi feladatunk is végétért, és... haza is mehetünk! Néhány másodpercnyi csend követte az egyetemista szavait. Egy-egy közbekiáltás hallatszott: —■ Éljen Tito! — de ennek semmi visszhangja nem támadt az emberek között. Réti Sándor hirtelen Sanyi kezébe nyomta a kalapját. —■ Fogd csak, fiam. A következő percben már fent is állt az egyetemista helyén, ezer meg ezer ember feje fölé magasodva. Hangja messze csengett, tisztán és bátran, amilyennek Sanyi soha nem hallotta. Az ő apja kicsit fáradt volt mindig, s ha nevetett is, valami lemondás volt a szemében, ha tanított is, valami sajnálat, féltés élt szavaiban minden “gyermeke” iránt. Úgy hordozta magában Hazája elnyomásának tudatát, mint nehéz terhet, melynek levetésére nincs ereje. S most?... —• Nézzétek apát! — súgta Édes is, inkább csak magának, de Sanyi meghallotta, olyan csend támadt a roppant tömegben. Nézte hát. És hallgatta: — Magyar testvéreim! Úgy érzem, szólnom kell, meg kell mondjam nektek, hogy még egyáltalán nincs itt az ideje, hogy szétoszoljunk, s hazatérjünk, mint búcsú után a jámbor hívek. Mi, magyarok, mi, az utca népe nem adjuk ki kezünkből a hatalmat, ami erőnkben mutatkozik... Miféle biztosíték van arra, hogy jogos követeléseink végbementek? Nagy Imrében nem bízik mindenki, mert mikor hozzánk is szólt, ávósok álltak a hátamögött, a Parlamentben. Honnan tudjuk, lesz-e ereje véghezvinni, hogy az oroszok végre kitakarodjanak az országból?! Édes hideglelősen nézett körül. Valami borzalmasat várt a tizenkét éve lappangva búvó szavak kikiáltásáért, valami kezet vélt felemelkedni, hogy fegyvert elsütve vessen véget ennek a merészségnek... Úgy látszik azonban, ez a rengeteg ember mind egyetért Réti Sándorral, még biztatják is, hogy “úgy van! Úgy van!!”... S az egyszerű, kopottruhás tanár háta a tömeg fölé egyenesedik, szeme csillog, gondbarázdái elsimulnak homlokán, tanít most is, hogy szavaival elűzze a népét megfojtó szolgaságot. .. — A kormány összetétele sem megnyugtató. — Folytatj nyugodt, magabiztos hangon. — Sokan bennemaradtak, akiket a szovjet hatalom ültetett oda, s akiknek nem a nép boldogsága, hanem a maga bársonyszéke a legfontosabb. Ne adjuk hát fel a harcot .magyarok, hanem folytassuk tovább! Egetverő éljenzés közt szállt le Réti Sándor az oszlopról, s már a menet élén haladva, egész csapat egyetemista, lelkes fiatal fogta körül, és hallgatták szavait, indítványait. Sanyiék kicsit elmaradtak tőle, de sodorta őket a tömeg tovább, tovább, ün-Bercsényi László gróf — Premier Marechal de France — Franciaország első marsallja. A nagy magyar tragikus szabadsághős, II. Rákóczi Ferenc, nemzeti felkelése a nehéz küzdelmű esztendők ütán végülis leveretett. A győzők irgalmatlanul vérbe taposták a “Pro libertate” szűzmáriás zászlóit. Megtört lélekkel elszéledtek a “vert hadak”. Világgá bújdostak a vezérek. Hontalan bujdosó lett maga a fejedelem is. Bercsényi László, Bercsényi Miklós gróf, a “kuruc főgenerál's” fia, aki a szerencsétlen trencséni ütközetben — 1708 augusztus 3.-án, tizenkilencedik születésnapján — oly hősiesen tüntette ki magát, hogy kapitányi ranggal a gárda zászlótartója lett, emigrálva a francia királyi testőrségbe állt. Fejedelme ajánlására XIV. Lajos kegyesen megadja a vitézhírű ifjúnak a kuruc seregben viselt rangját De már 1720-ban a maga erejéből emelkedik ezredessé. Rodostóban élő atyja ebben az esztendőben magyar bujdosó katonákból s kiszivárgó székelyekből alakította meg számára a híressé lett Bercsényi huszárezredet (Houssards de Berchinyi, Regiment Berchiny), amelynek élén annyi dicsőséget szerezve vett részt a vitéz s nagytehetségű László gróf az 1723. esztendei spanyol hadjáratban. Uj hazája megbecsülte a kiváló katonát. Rövidesen tábornokká, majd marsallá s végül Franciaország első marsalljává: “Premier Marechal de France”, emelkedett És így őt, a hajdani kuruc tisztet illette az összes francia hadak fővezérlete. Egyetlen fia, Antal, ugyancsak a francia hadseregben szolgált. Már ezredes volt, amikor a Bourbonok bukása után, mint hű legitimistának Belgiumba kellett menekül(Folytatás a túloldalon.) 51
