Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1958-08-01 / 8. szám

Megakadt szemem egy rövid híren, amely valósággal szivén ütött.

“A wallesdorfi táborban, 54 éves korában elhunyt Mohai Ferenc, tartalékos főhadnagy, az arany vitézségi érem tulajdonosa.”

Tubák meghalt.

A rövid hír semmit nem mondott, semmit betegségéről, sem arról, hogy hol temették el.

Nem volt kimagasló személyiség.

Sem élete, sem halála nem volt érdekes.

De engem mélységesen elszomorított.

Ismertem életét: szerény vágyait, apró örömeit és a súlyos csapásokat, amiket rámért a sors.

Ismertem azt a zugot is, ahol utolérte a halál.

Átgázoltam a távolságon és időn, hogy belépjek ablaktalan barakjába, megállják az elnyűtt, katonai pokróccal letakart szalmazsák előtt, amelyen lehunyt szemekkel és összekulcsolt kezekkel feküdt.

Isten veled Tubák!

A küzdelmes magyar sorsnak tekervényes útjain soha többet nem találkozunk.

Elmélyedésemből Jóska hangja riasztott fel.

— Mit olvastál ebben az újságban, hogy így elszontyolodtál?

— Meghalt egy barátom.

— A barátok nem halhatatlanok. És mi sem. De gyere be, mert elkészült a vacsora. És tudod, hogy az asszonyok milyenek.

Szótlanul követtem Jóskát a házba.

De ezen az estén nem ízlett nekem a rántott bárány. A misebor sem tudott jobb kedvre hangolni. Szórakozottan figyeltem csak Jóskára, aki székely góbéságokkal akart felvidítani. Gondolataim máshol kalandoztak.

Végül is kifakadt:

— A kakas csípjen meg! Hát olyan fontos személyiség, aki meghalt, hogy velem is meg akarod ületni halotti torát?

— Nem. Egyáltalában nem volt fontos személyiség. És ez a legszomorúbb a dologban.

— Nem nagyon értelek.

— Szürke kispolgár volt. Élte a hétköznapok életét. De valahogy azt hitte magáról, hogy regényhős.

— Miért hitte?

— Ez hosszú történet.

—• Nem baj. Meséld el! Szívesen hallgatom azokat a történeteket, amelyeket az élet firkál össze. Nagy iró, bár nincsen semmi stílusa és hiányzik belőle minden erkölcsi érzék. De várj! Fogd a poharad, és ragadd nyakon azt a fiaskót. Kiülünk a kertbe. Szebben van tapétázva, mint ez a szoba. Különösen a plafonja.

Kiültünk a kertbe, és elkezdtem mesélni Tubák történetét.

Jóska elgondolkodva hallgatta.

Időnként kortyintott egyet a miseborból és rágyújtott egy cigarettára. Ilyenkor felesége mindig valami bátortalan mozdulatot tett, mintha szólni akarna valamit, de meggondolta magát, és csak nagyot sóhajtott.

Csak az ötödik cigaretta után fakadt ki:

— Miért öli magát?... Megmondta az orvos...

—• Hagyja az orvost. Legfeljebb pár évvel tovább leszek halott. Mi ez a pár év az örökkévalósággal szemben?

Mikor befejeztem a történetet, Jóska egy darabig hallgatott, aztán megszólalt:

— Igazad van. Mindennapi történet. Ezrekkel és ezrekkel megtörtént. De épen ezért érdekes. Mert szürke és hétköznapi. Mert ezek a hétköznapok a történelem hétköznapjai. Ez a szürkeség a gránit szürkesége, amely egy gigantikus szobornak talpazata. Te csak a szürkeséget látod, mert túl közel vagy hozzá.

JÓZSEF FŐHERCEG

(1833-1905)

lovassági tábornok egy alkalommal egy vidéki városba érkezett, hogy az ott állomásozó csapatokat megszemlélje Kivonult a városbeli katonaság, mely honvédhuszárokból, közöshadseregbeli gyalogságból és dragonyosokból állott. A katonaság nem tudta, hogy ki az a férfi, aki őket vizitálja.

A főherceg begombolt köpenyben végül odamegy a honvédhuszárokhoz is, csak úgy gyalogosan s a század szárnyán lévő őrmesterhez, egy daliás szép magyar fiúhoz lép és e kérdést intézi hozzá:

— Hogy hívnak, fiam?

Semmi válasz.

— Mi a neved? — kérdi ismét.

Semmi felelet.

— Hát néma vagy, avagy süket hogy nem válaszolsz?

— Nem vagyok, instállom alássan — szólt a honvéd —, se süket, se néma, hanem vitézlő Reviczky főhadnagy urunk azt mondta, hogy egy huszár egy bakával soha szóba se álljon.

— De, fiam, velem szóba állhatsz, mert én generális vagyok — szólt a főherceg.

— Igenis, instállom alássan; de Reviczky főhadnagy ur azt is mondta, hogy egy közhuszár többet ér, mint egy baka óbester, én pedig őrmester vagyok — felelte bátran a fiatal honvéd.

Reviczky főhadnagy neim kevésbbé volt meglepődve, midőn e párbeszédről tudomást szerzett; szerencséje az volt, hogy József főherceg leikéből szerette a honvédséget s a legénység ilyetén magatartását, mert hiszen ő volt a honvédség főparancsnoka.

39