Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-08-01 / 8. szám
Várják, hogy kigyulladó vörös fénye megvilágosítsa a fekete éjszakát. Hogy az aláhulló tűz-eső elevenen megégesse ellenségeiket. Tudják, hogy csak a halálban lehet bízni. De azok, akik az atombombákat őrzik, egyelőre nem tartják sürgősnek a dolgot. Pehelypaplanos ágyban alusznak selyemhálóinges feleségük oldalán. Lakásuk ajtaja elé mindennap odateszik a teli tejesüvegeket, a friss zsemlyéket, a reggeli lapokat. Ha kifogy kamrájukból a hús, a cukor, a liszt, csak letelefonálnak a sarki Üzletekbe. Gyermekeiket bársony ruhában és lakkcipőben járatják. Ha valami bajuk van, előzékeny orvosok, fehérruhás ápolónők sietnek segítségükre. Ha sérelem éri őket, ékesszólású ügyvédek állnak rendelkezésükre. Megtöltik vidámságukkal a színházakat. Nekik nyílnak a rózsák a virágüzletekben. Számukra bontják a pezsgőt az éjszakai lokálokban. Utaznak autón, hajón, repülőgépen. És üres óráikban még az orosszal is leülnek tárgyalni. Nem számolják aggódva a perceket, órákat, napokat, mint az ausztriai táborok sötét barakkjaiban. Szinte láttam Tubákot és a volt magyar repülőtisztet, sápadt arcukkal, kopott zubbonyukban, amint szomjas szívvel lesték a rádió szavát. Mit válaszolhattam nekik? Van az őrültségnek egy fajtája, amelyet tiszteletben kell tartani. Három napig fogalmaztam a levelet. Tízszer összetéptem, tízszer újra kezdtem. Minél tovább íródott, annál jobban csonkult, silányodott. Az első fogalmazvány húsz oldalából a másodikra csak tiz maradt, aztán csak öt, aztán csak három. Végül csak pár sor. Közöltem Tubákkal, hogy a terv zseniális, de nem időszerű. Egyelőre még várni kell megvalósításával. De ne csüggedjenek. A levéllel együtt — a madridi magyar kolónia jóvoltából — karácsonyi szeretet-csomagokat küldtünk az erdei táborlakóinak. Élelmiszert, ruhát, italt, dohányt. Mindent, amit csak össze tudtunk szedni, és amit el lehetett küldeni. Soha sem tudtam meg, hogy megkapták-e vagy sem. Tubák nem válaszolt. XV Az escoriali kolostor alatt, a hegyoldalba ragadva állott a kicsi ház, amelyben az erdélyi havasok nagy Írója töltötte a hontalanság napjait. Ő is végigjárta az ausztriai és németországi táborokat. Ette a menekültek sületlen-sótlan kenyerét. Osztozott minden keservükben, hosszú éveken keresztül. Míg végre a kegyes sors megengedte, hogy ebben a szerény magányosságban találjon nyugodalmasabb révre. Soha még a szegénységet gazdagabbnak nem láttam, mint ebben a házban. A bölcseség derűje bearanyozta a kopott bútorokat, ízesebbé tette a kenyeret, tüzet adott a karcos bornak. Ide menekültem ki a madridi nyár hőségéből. Hüsülni a kis kert lombos fáinak árnyékában. Megfürdetni lelkemet igaz magyar beszédben, amelynek szavai olyan tiszták és üdítőek voltak, mint az erdélyi havasok csörgedező patakjainak vize. Ez a fényes lélek úgy vonzott magához mindenkit, mint a gyertyaláng az éjszakának pillangóit. Szálltak feléje, hogy körülrajongják, hogy elvigyenek valamit fényéből az éjszaka sötétségébe. TALLEYRAND ■ PÉRIGORD CHARLES herceg (1755-1838) francia államférfiu palotájában egy ünnepi vacsora alkalmával egy idősebb hölgy elvesztette egyik — műfogát. Hosszasan keresgélték mindenütt, de nem találták meg. Másnap reggel a herceg megparancsolta istállómesterének, hogy kerítsen egy lófogat és mivel szerette a kíméletlen és goromba tréfákat, elküldte azt az illető hölgynek azzal a megjegyzéssel, hogy végtelenül örül, hogy az elvesztett tárgyait visszaküldheti. Talleyrand még ugyanazon a napon a következő köszönőlevelet kapta: „Kedves hercegem! Mi, idősebbek, akik még Franciaország aranykorából származunk, nagyon jól tudjuk, hogy mire kötelez bennünket az udvariasság. Valóban az Ön kivételes nevelésére és jóizlésére vall, hogy kihúzatta egyik fogát, mert ilymódon akart kedvemben járni. Megígérem, hogy ezt a fogat, mint udvariasságának bizonyítékát, aranyba foglaltatom és egyetlen alkalmat sem fogok elmulasztani, hogy látogatóimnak és vendégeimnek megmutassam Talleyrand herceg kedves emlékét. Előzékenységéért még egyszer hálás köszönet. üdvözli Marquise de Cardignan.“ — Gyorsan egy kis spárgát! 37
