Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-08-01 / 8. szám
xrv Kivételesen hideg tél volt. Legalábbis a napfényhez szokott madridi polgárok számára. Az utcákat pár-centiméteres hó borította. A Sierra felöl metsző hideg szél fújt. A máskor forgalmas és vidám város szinte elhagyottnak látszott ezekben az esti órákban. A kevés járókelő szapora lépésekkel igyekezett melegebb helyre jutni. Kabátjuk gallérját felhajtották. A nyakukra csavart meleg sál még orrukat is eltakarta. A kávéházak üresen ragyogtak a Gran-Vián. A szerelmes párok eltűntek a sötétebb utcákból. Madridban a hó ritka vendég volt, és nem látták szívesen. Mikor megérkeztem a “Spanyol Nemzeti Rádió” épülete elé, a kapuban őrtálló rendőr a régi ismerősöknek kijáró barátsággal üdvözölt. De rögtön az időjárás ellen kezdett panaszkodni, miközben fázósan topogott a hóban. — Kutyának való idő. Átkozott mesterség, amely arra kényszeríti az embert, hogy ilyenkor az Isten szabad ege alatt ácsorogjon. Nekem a hó mindig az orosz megszállás első hónapjait juttatta eszembe. Akkor is kivételesen hideg tél volt. De középeurópai értelemben. A hőmérő 28 fokkal süllyedt a fagypont alá. Mintha az oroszok egyéb nyomorúságukkal együtt a szibériai hideget is magukkal hozták volna. Sokat fáztak az országutakon csavargó hajléktalanok, az erdőkben bujkáló üldözöttek, a börtönökben sínylődő ártatlanok. Ez a keserves emlék kitörölte lelkemböl mindazokat az örömöket, amelyeket gyermekkoromban a hónak köszönhettem. Mikor átnéztem a rádió magyar osztályára érkezett leveleket, egy vastag boríték vonta magára figyelmemet. Ausztriából érkezett. Elsőnek ezt bontottam fel. “Kedves Honfitársaim! Bár mostoha körülményeim nem engedik meg, hogy rádiót tartsak, szomszédaim jóvoltából meghallgatom a madridi rádió magyarnyelvű leadásait. így volt alkalmam meggyőződni arról, hogy ez a rádió a rabságban sínylődő magyarság érdekében felbecsülhetetlen munkát végez. De engedjék meg, hogy felhívjam figyelmüket egy olyan kérdésre, amellyel szerény véleményem szerint nem foglalkoznak elég behatóan. És ez a menekültek sorsa. Nem lehet közömbös az ország jövője szempontjából, hogy mi lesz a menekültek ezreivel, akik a legembertelenebb nyomorban sínylődnek. Jól ismerem ezeknek életét, mert harmincadmagammal közel tíz éve élek egy kis ausztriai erdei-táborban. . Valami sejtelem szállt meg, és átlapoztam a levél sűrűn teleírt oldalait, hogy elolvassam az aláírást. Tubák volt a levél küldője. Mióta elszakadtunk egymástól, semmit sem hallottam felőle. Valószinüleg neki sem volt fogalma arról, hogy merre járok a nagyvilágban. Nem tudta, hogy levele az én kezembe fog kerülni. Mert ha tudta volna, bizonyára megtakarította volna azoknak a részleteknek megírását, amelyeket pontosan ismertem. Mert a levél első része valóságos életrajz volt. Amig átfutottam, újra átéltem Tubákkal való összetalálkozásom kalandjait. Láttam az iskola padjaiban. Amint konok és szerény hallgatással állja a tanárok gúnyos és türelmetlen kérdéseit. Orvosnál. — No, mi baj, János? — kérdi a fülspecialista orvos a barátját, aki szomorú képpel állít be hozzá. — Rettenetes kellemetlen dolog... Egy idő óta állandóan zúg a fülem, mindig olyan, mintha egész csomó ember beszélne szüntelenül, éles, kellemetlen hangon... —• És mióta tapasztaltad ezt a jelenséget? — Egy héttel az esküvőm után kezdődött, és azóta állandóan hatalmasodik. Nemes bosszú. A vidéki városkában vendégszerepeit egy színházi társulat. Az igazgató nagy meglepetésére egyik délelőtt megjelenik nála a város egyik ismert fiatal és csinos aszszonykája és kéri, hogy alkalmazza a társulatnál, mert színésznő szeretne lenni. — Milyen szerepkörben érzi magát legbiztosabbnak? — kérdi az igazgató. — Semmiben — hangzott a meglepő válasz, — nem értek semmihez, ami színészet. — Hát akkor hogy jött a gondolatra, hogy színésznő legyen? Mit akar ezzel elérni? — Kérem, igazgató ur, ma reggel borzasztóan összevesztem a családommal. Azt akarom, hogy szégyent hozzak rájuk azzal, hogy színésznőnek mentem. Nem lesz többé maradásuk a városban. — Remélem akkor is íogsz majd nevetni, amikor megtudod az árát! 35
