Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-08-01 / 8. szám
Vaszary János: Kórházban. TUBÁK CSODÁLATOS ÉLETE (Folytatás) Valahonnan keserves női sirás hallatszott. Egy másik barakkban gyerekek nevettek. Szerettem volna tudni, hogy miért sír ez a nő, és min tudnak nevetni ezek a gyerekek. Szerettem volna a láthatatlanság köpenyébe burkolózva belopódzkodni ezekbe a homályos barakkokba, hogy kilessem lakóinak életét. Nem azért, hogy megismerjem gondjaikat, bánatukat. Ezek jó ismerőseim voltak. Szerettem volna tudni, hogy mire várnak, miben reménykednek. Hogy mi teszi elviselhetővé ezt az életet. — Ez még semmi — mondta Tubák, szinte eltalálva gondolataimat. — Ha tudnád, hogy mi lesz itt, amikor eljön a tél. Én tudom, mert egy telet már átvészeltem itt. De mindnyájan meg voltunk győződve, hogy tavasszal hazamegyünk. Most már tudjuk, hogy ez reménytelen álom. És pálinkát sem lehet főzni többet. Elképzeltem, hogy milyen lehet ez a tábor, ha méteres hó borítja az erdőt. Az egyik autóbuszban most sárga gyertyaláng gyulladt ki. A piszkos ablakok mögött egy fiatal lány alakja tűnt fel. Úgy látszik most kelt ki az ágyból, mert levetette hálóingét, és öltözni kezdett. De minden sietség és szégyenérzet nélkül. Feltárta előttünk fiatal testének sovány meztelenségét. Tubák megszólalt: —• Kissé bolond... Mindig így mutogatja magát... Azt hiszi, hogy itt érdekel valakit... Az egész napot átalussza... Ilyenkor indul el a faluba. — Minek? — Megy lopni... Amit talál... Gyümölcsöt, krumplit, csirkét... A parasztok sokszor megverték... De nem törődik vele. .. Özvegy anyjával él itt... Az anyja beteg. Az autóbuszban kialudt a fény. Egy sovány árnyék lopakodott át a tisztáson, és eltűnt az erdőben. Tubák ezután arról kezdett érdeklődni, hogy hová megyek. Nem tudtam. Mindnyájan, akik átvergődtünk a magyar határokon, az üldöztetés, a börtön, az ostobaság rémuralma elől menekültünk. Itt ezek a rémségek szétfoszlottak, de helyettük szembetaláltuk magunkat a végtelen közönnyel, a tökéletes megnemértéssel. A bolsevista propaganda ostoba jelszavai megmételyezték a rövidlátók agyát. Az áldozatokat bűnösöknek tartották. Szerettem volna tenni valamit ez ellen. Mindazoknak a nyomorultaknak érdekében, akiket a bűnös nemtörődömség halálra Ítélt. De hol kezdjem el és hogyan? Valamit mindenesetre tenni kell, bármilyen nehéznek is tűnik fel. Félve említettem meg ezt a tervemet Tubáknak. Féltem attól, hogy ostoba ábrándozónak fog tartani. Mert mit tehetnek a lyukas zsebű menekültek, akiknek jóformán papírra és tintára sem telik, a dollár milliókkal kövérre hizlalt hazugságok ellen? De Tubáknak tetszett a gondolat. Alkalmat adtam neki, hogy újra régi rögeszméjéről beszéljen. — Nézd... Ha megírnád az én életemet... — Értsd meg, Tubák... Itt nem az egyesek egyéni tragédiájáról van szó... Nem rólad és nem rólam... — Hát kiről? Havranek bevonul a kórházba. Külön szobát kap. Kopognak az ajtaján. —• Tessék! — mondja Havranek. Egy fehérköpenyeges hölgy lép be. — Én az orvosnő vagyok. Kérem vetkőzzék le, meg akarom vizsgálni. —. Teljesen? — kérdi Havranek. — Igen. Az orvosnő megvizsgálja. — Na most felöltözhet, — szól. Majd kedvesen megkérdi: — Van valami kívánsága, vagy kérdeznivalója? — Igen — feleli Havranek töprengve. — Meg tudná mondani a doktornő, hogy miért kopogtatott, amikor bejött? Figyelmes házigazda. — Nagyon örülök, hogy este meglátogatsz. A címet tudod. Fent lakunk a harmadik emeleten, a lifttől második ajtó balra, a csengőt a bal könyököddel tudod megnyomni. — Miért a könyökömmel? — Na hallod. A kezeid el lesznek foglalva a csomagokkal, amiket nekünk hozol... —. Gyorsan igazgató ur, a felesége már a lépcsőkön jön föl! 33
