Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1958-08-01 / 8. szám

Kótai Béla:

A VADÁLLAT

Ülök a szürke orosz ég alatt a bőrgyár udvarán. Kezemben rozsdás vasdarab, és az ócska téglákról verdesem le vele a hozzátapadt maltert. Mellettem ül Sanyi, és ő is ugyanazt csinálja. Hátunk mögül a kiégett épületből hozzák az anyagot és leszórják mellénk a földre.

Nem gyötör minket a buzgalom; a letisztított téglák kupaca csak nagyon lassan emelkedik előttünk. Mint mindig, most is éhesek vagyunk, és ételekről beszélgetünk.

— Nálunk sohase tettek vaníliát az almásrétesbe. Fahéj való abba és dió.

— Az én édesanyám mindig vaníliával csinálta.

A vitatkozásba beleszól két bajtársunk is, akik a törmeléket hordják. A vita azonban nem dől el, mert egyik fojtott hangon figyelmeztet:

— Vigyázat, jön a Davaj Marcsa!

Felkapják a taligájukat, és visszatolatnak az

épületbe. Davaj Marcsa odajön hozzánk, és kiabálni kezd.

Huszonöt év körüli lány, és nemrég még ő is csákánnyal és lapáttal dolgozott. Arca elég csinos, az alakját nem tudom, milyen lehet, mert a formátlan vattás ruha eltakarja. Lábán agyonfoltozott csizma. A gyár pártmegbizottjának a szeme a múltkoriban megakadt rajta, és most a hadifoglyok munkájának felügyeletét bízták rá. Reggeltől estig hajszol minket, mert ha nem végezzük el a kiszabott munkát, akkor ő visszakerül a csákány mellé. Esetleg még rosszabb helyre. Ezt a nevet mi adtuk neki, mert szivünk mélyéből és őszintén utáljuk.

Hadonászik, és éles fejhangon ordít. Nem hatja meg őt mostani buzgalmunk, mert látja az alacsony téglakupacon, hogy az reggel óta nemigen emelkedett.

Nem bírom megállni, és visszafeleselek neki. Félig magyarul, félig oroszul mondom neki, hogy adjanak rendes szerszámot, mert ilyen ócska vasdarabbal nem lehet dolgozni. Amit oroszul mondok, az rendes, udvarias szöveg, de amit magyarul mondok, az rettenetes. Szegény Sanyi elpirul mellettem. Egyetlen gyerek volt, azért ilyen kényes.

— Hogy mondhattál ilyeneket? — kérdezi, amikor magunkra maradunk. — Hiszen ez is nő, még ha orosz is.

— Ez nem nő, hanem vadállat! — védem az álláspontomat.

Szótlanul és dühösen dolgozunk tovább. Természetesen nem gyorsan, mert ahhoz nem vagyunk elég erősek. Nemsokára megint visszajön a nő. Most nem szól semmit, csak sokáig néz minket.

Nem dicsekszem, de van mit néznie rajtunk. Fatalpú vászonbakancsunk kiszakadozctt, mocskos orosz vattásnadrágunk csupa rongy, a német katonakórházból származó pizsamakabát csikókban lóg rólunk. Próbálgattuk megfoltozni, de kevés sikerrel. Az én kabátomon hat folt

is van, és mindegyik folt más színű. Mindig hires voltam fejlett szépérzékemről.

Mutogatom a vasdarabot, mintha arról beszélnénk, és közben azt mondom:

— Már eleget bámultál minket, hogy esne ki a szemed! Mehetnél a fenébe!

Vállat von, és elmegy, Sanyi ismét védelmezni kezdi, de hirtelen elhallgat, és felnéz az égre, mert csöpögni kezd az eső. Egy darabig tűrjük, de ahogy zuhogni kezd, felállók:

— Gyere, Sanyi, álljunk be a fedél alá.

Kissé félve, de azért csak jön ő is. Hallgatva

nézzük az eresz alól a szürke eget, a szürke gyárudvart és az egész szürke világot.

Nemsokáig tart a nyugalmunk, mert a főnöknőnk ismét megjelenik, és már messziről kiabál. Feleselésemmel még jobban feldühösítem, és ezért engem visszaparancsol a téglák mellé, az esőbe. Sanyit viszi be az épületbe dolgozni. Hát nem vadállat?

Lassan bőrig ázom, és hogy ne fázzak nagyon, kénytelen vagyok komolyan dolgozni. Később eláll az eső, és ő újra megjelenik. Megáll előttem és kérdezgetni kezd. Arra kiváncsi, hogy mi voltam odahaza, és hogyan laktam. Mondom neki.

— Hányán laktak abban a lakásban? — kérdezi.

— Én laktam egyedül.

Fejét csóválja, és otthagy. Látszik, hogy nem

hiszi el.

Nemsokára újra megjelenik.

— Hány ruhát utaltak ki egy évben? — érdeklőd'k.

—■ Egyet sem.

— Hát akkor mibe öltözött?

— Csináltattam a ruháimat. Annyit, amenynyit akartam. Cipőt is, meg mindent.

Csodálkozik.

— Hány gramm kenyeret adtak egy napra?

— Nálunk nem volt kenyérjegy a háború előtt, és üzletben lehetett venni az ennivalót, nem a gyár adta jegyre.

Ezt nem érti. Meg kell magyaráznom neki, mi az, hogy az üzlet. Hitetlenkedik, hogy semmihez sem kellett sem jegy, sem utalvány.

— Hiszen akkor ott akárkinek lehetett akár három ruhája is?! — álmélkodik.

— Még több is volt, — nyugtatom meg. — A nők nálunk nem járnak csizmában, mint itt, hanem kis cipőkben és kapca helyett selyemharisnyát viselnek.

— Selyemharisnya! — nyílik el a szája.

Nehezen emészti meg, amit mondok neki.

— Nálunk a nők nem dolgoznak csákánnyal, bányász sincs nőben, és nagyon sok közülük csak feleség. Csak a háztartás a dolga, semmi egyéb.

Ezt sem hiszi el. Megkérdezi, — mennyi volt a fizetésem.

— Azt hiába mondom meg, mert ott többet ér a pénz, mint itt. Annyi pénzt kerestem, hogy több, mint ötven kiló kenyeret vehettem volna rajta naponta.

17