Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-08-01 / 8. szám
GRAFOLÓGIA “E.A.” — Alapjában véve jóindulatú, optimista lény, aki a realitás síkján meg tud maradni, és megfontolja tetteit. Szerelmi élete normális; természetes meleg anyai érzésekre képes. Őszinte. Ezért általában nincsenek nehézségei környezetével. Erejével helyesen gazdálkodik; egészséges szervezetű. Az adott helyzethez alkalmazkodik; ez szab irányt cselekvéseinek. A távoli jövő nem nyugtalanítja. Istennel is apa-gyermeki visszonyban él. Nyílt természetű, aki csak akkor zárkózik el, ha érdekei okvetlen megkívánják. Magabiztos, önálló... “NOVIA” — Igyekszik elrejteni lényét mások előtt: Csendesnek és jelentéktelennek mutatja imagát, de alapjában véve igen rafinált és önálló. Saját feje után megy, nem szereti, ha dirigálják. Azt kívánja, hogy környezete őhozzá alkalmazkodjék. Szeret dirigálni. De nem eléggé koncentrált. Mindig másra gondol, mint a mit csinál. Nem kitartó, ezért elsieti a dolgokat. így sokat hibázik, de hibáit igyekszik kijavítani: éleseszű, praktikus gondolkodású. Tudja magát fegyelmezni. De a maga igazát megvédi. Sőt visszaadja a kapott bántást; ha nem is rögtön, de bosszút áll, mikor nem is várják... H. R. G. dr. Grafologizálásra beküldendő egy oldalnyi kézírás az illető korának foglalkozásának megjelölésével, valamint a KÁRPÁT egy számának az ára. fiát, az tudja! Peles urékat kiirtották családostul az éccaka, mint patkányokat szokás! Az én gazdámat s másokat puskatusájával verték ki az ágyból, s amit az asszonyokkal cselekedtek... piha! Nem emberek azok, de még csak nem is állatok, mert állat sem teszen ilyesmit, nem ám! Phű, phü! Mondja meg annak a híres fiának, hogy öreg Álgya, aki csak cselédember, köpött az olyan új világra, amit gyilkolással s asszonygyalázással kezdettek el! Phü! Azzal nagyot köpött Samu lába elé, a küszöbre, megfordult s egyenesen, soványan, kalapja alól kilógó hosszú ősz hajával tovacsoszogott a hajnali ködben, mely perc alatt elnyelte megint, mint egy csudát. —. Jaj, jaj, jaj. — szakadt föl Sára asszonyból keservesen a sírás, és leroskadt egy székre, s kezébe temette az arcát. Samu lassan betette az ajtót. Alit egy darabig a homályos hideg szobában lehajtott fejjel, és hallgatta a felesége szaggatott sírását. Aztán lassan az ágyhoz ment, magára húzta a nadrágját, belebújt a cipőibe, s kiment. Lassú, kimért és nagyon elszánt léptekkel benyitott a hátsó szobába. Az ajtót tárva hagyta maga mögött és a hideg köd füstként tódult be utána. — Manó! Kelj föl Manó! Emánuel megmozdult a takarók alatt, álmosan nyögött. — Kelj föl! — parancsolta Samu, s a hangja kemény volt. — Mi az? He? — könyökölt föl a fia. —• Kelj föl, és hordd el magad innen! — parancsolta az apja. Emánuel most már fölült. Az ajtón betóduló ködös homályban az arca gyűrött volt és kísértetiesen sápadt. — Először magadtól távoztál ebből a házból — mondta Samu hidegen, kíméletlenül, — másodszor én kergetlek el. Az én házam nem rablótanya, s nem gyilkosok szállása. Takarodj innen, de gyorsan. Amíg az én Istenem erőt ad ahhoz, hogy ne emeljek kezet reád. A fiamra, aki gyilkolással és gyalázattal fizet mindazért a jóért, amit ez a falu az apjának adott! Mars ki! Azzal megfordult, s nyitva hagyva az ajtót maga mögött ott hagyta a fiát egyedül a köddel telt szobában. Az asszony még mindég ott ült a széken, és sírt, amikor belépett hozzá. Oda húzta melléje a másik széket, és leült о is. Rettenetes fáradtságot érzett. Mintha az egész hosszú, nehéz élet minden munkája egyszerre súlyosodott volna a vállaira ebben a percben, egy ólmos, szörnyű fáradtság, amilyenhez hasonlót még soha sem érzett. Szótlanul ült egy darabig alatta, aztán a keze lassan, reszketve kinyúlt, és átfogta az asszony megtört vállait. — Sára... valamit elhibáztunk, Sára... valami nem jól volt, ezzel a fiúval... Az asszony hangosabban felzokogott a szavaktól. De Samu mondta tovább. — iSára... nekünk nincs többé fiunk... gyermektelenek vagyunk, Sára. Az asszony zokogása elcsuklott, teste rádőlt a férfira, megpihent rajta, és úgy ültek sokáig, sokáig. Nem volt több szó, csak a halk panaszos sírás, más semmi. Aztán kint a kövön léptek kopogtak. Megálltak az ajtó előtt. — Apám... — mondta halkan egy hang. Aztán újra: — Anyám... De senki se felelt. A két megtört szomorú ember bent a sötétben egymáshoz húzódott, mint akik védelmet keresnek, s csak a könnyek csorogtak, alácsorogtak egy petyhüdt, munkában megöregedett asszonyarcon, alácsorogtak egy ráncos, borostás férfiarcon, s lecsöpögtek az egymást szorító néma kezekre, csípősen, sósán, fájdalmasan. Aztán a léptek lassan tovább mentek az ajtótól, s elvesztek a szürke, kegyetlen csöndben. Hosszú, hosszú idő múlva kopogtak az ajtón. — Kinyissam a boltot, Samu úr? — kérdezte Piluc hangja, és a boltos rekedten felelt: 14
