Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1958-08-01 / 8. szám

Is a pedagógiai tárgyak alkották, de új alapokra helyezték a közismereti és a gazdasági tárgyak oktatását, amit különböző tanfolyamok egészítettek ki a tanítók iskolánkivüli tevékenységének (kántorizálás, testnevelés, leventeoktatás) megkönnyítésére. Az új képesítő vizsgálat (1925) három részből állott: Írásbeliből, szóbeliből és gyakorló tanításból, amit a jelölt a gyakorló elemi iskolában végzett s amelyen nemcsak a gyakorló iskolai tanító vett részt, hanem a tanítókópzőintézet neveléstan tanára és az elméleti tárgyak szaktanárai is. A kötelező képesítő vizsgálat után a jelöltnek módjában állt egyházi ének- és zenevizsgát, leventeoktatói vizsgát tenni vagy kiegészítő vizsgát a kisebbségi népiskolákban való tanításra. Az így szerzett új fajta tanítói oklevél pár felsőfokú iskolára is képesített, így a Polgári Iskolai Tanárképző Főiskolára, a Testnevelési Főiskolára és az összes művészeti főiskolára. Lényegében ez az állapot állott fenn egészen 1948-ig, jóllehet már az 1938. évi XIII. és XIV. t.-c. intézkedett a tanítóképzőintézetek megszüntetéséről és a tanítóképző akadémiák felállításáról. (3)

A legtöbb államban már az első világháború után megtörtént a tanítóképzés főiskolai színvonalra emelése. Ez vezette a kormányzatot 1938-ban a fenti két törvénycikk megalkotására, amely létrehozta a négyéves latinmentes líceumot, amelynek érettségije a kétéves tanítóképző akadémia elvégzésére jogosított. A reformokhoz más szempont is hozzájárult: a harmincas években ugyanis kitűnt, hogy a trianoni Magyarországon annak területéhez képest sok tanítóképzőintézet működik és a tanítói oklevelet szerzett fiatalságot nem lehet elhelyezni. Ezért a közoktatásügyi kormányzat a

(3) Dr. Heckenast Dezső: Magyar egyetemek a múltban és a jelenben. Sao Paolo, 1954. (Magyar Szemle).

tanítói pályára készülőket más pályák felé akarta terelni, ugyanakkor pedig szigorítani akarta a tanítóképzés menetét. A hivatalos érvelés azonban nem volt egészen helytálló. Igaz ugyan, hogy a történelmi Magyarországnak 88 tanítóképzőjéből (51 fiúintézet és 37 leányintézet) 38 maradt a trianoni Magyarországon (17 fiúintézet és 21 leányintézet), ami a területhez viszonyítva valóban magasabb számarány, mint kellene, de nem túlzottan sok a megmaradt országrész kulturális követelményei szempontjából. Az előző állapottal szemben inkább a leányintézetek túlsúlya szembeötlő a fiúintézetekével összehasonlítva, azonban az sem kárhoztatható, ha meggondoljuk, hogy az oklevelet szerzett tanítónőknek jelentős hányada sohasem akarta gyakorolni hivatását, hanem csak — a gimnáziumi érettséginél valamivel könnyebben megszerezhető — középiskolai végzettséget akart. Másrészt viszonylag mindig több női tanítóra van szükség, mint férfira, mert gyermeknevelési szempontból egészséges dolog, ha az elemi iskolák első két osztályában a fiúiskolákban is női tanerők tanítanak. A két háború közti közoktatásügyi kormányzataink azonban elhallgatták azt, amit minden pedagógus vagy kultúrpolitikus tudott Magyarországon, nevezetesen hogy nem a tanítóképzőintézet a sok, vagy az évente tanítói oklevelet nyert fiatalság száma túlméretezett, hanem hogy az elemi iskola kevés az országban. A városok és a nagyobb községek népiskolái ugyanis rendszerint teljesen osztottak voltak, a kevésbbé tehetős közületek iskolái azonban — ez volt sajnos a többség — osztatlanok vagy legjobb esetben részben osztottak voltak, ahol még a fiuk és lányok külön-külön oktatása sem volt megoldható, hisz népiskoláink 93 %-a koedukációs iskola volt. (4)

(4) Dr. Kornis Gyula: Education in Hungary. Newyork, 1932.

чц-у—.

7