Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-07-01 / 7. szám
(Folytatás az előző oldalról.) magyarázta kitörő örömének •okát. “Mert én olyan országban születtem — mondotta, — ahol szőlőben nincs hiány.” Vájjon, mint gyanítani vélik többen, valóban magyar volt-e ez a “Tyrker”, akit Szent István királyunk idején az Óceánon is túl, Amerika partjaira vetett kalandos sorsa — nem tudhatjuk. De lehetséges. Tény, hogy a bizánci szerzők a X. században következetesen “turkoknak”, törököknek, neveznek bennünket. S a Dukas-féle koronán is a görög felirat azt mondja: “Geizának, Turkia királyának”. Magyar Miklós a XII. század végén az oxfordi egyetem hallgatója. Ismeretes, hogy a párizsi egyetemen, amely már a középkorban Európa egyik legfényesebben tündöklő szellemi központja, az angol és magyar diákok ugyanabba a “natio”-ba tartoztak, ami azt jelentette, hogy a tanulóéveket szűkebb közösségben, egy födél alatt töltötték. Walter Mapes, az angolok kiváló történetírója, öreg korában is büszkén emlegette, hogy együtt tanult Lukács esztergomi érsekünkkel. Régi kulturális angol kapcsolatainknak érdekes bizonyítéka, hogy az oxfordi egytam első névről ismert hallgatója magyar ember volt: ‘‘Nicolaus de Hungária”, azaz Magyarországi vagy Magyar Miklós. Aki még arról is nevezetes, hogy maga Oroszlánszívű Richard királyi ösztöndíján tanul ott három esztendőn keresztül, 1193-1196 között. Mindezekről az oxfordi egyetem anyakönyve tanúskodik. megbánva, hogy mások munkájából harácsolta össze vagyonát, két sarokházáról “önként” lemondott, és nagy rábeszélésre elvállalta a Bőrfeldolgozó Gyár vezetését, mint aki amúgyis sokat ért a lóbőrhöz... S mint ilyen, méltóvá lett a kommunista párt kitüntető tagságára is. Egy politikai fordulat nem éppen legjobbkor volna most számára. Megismételte: —• Ez az én lakásom, Schődl elvtárs, kérem. Pista bácsi vörös lett, mint a pipacs, és feldúlt arcát közeltólva a lilacsikos házikabáthoz, meghátrálásra kényszerítette Lusztig urat. — Márpedig ez az én szobám, s itt az történik, amit én akarok. Megértette? Szabadság! Az ajtó döngve becsapódott a fejháborodott háziúr mögött, a rádió kikerült az ablakba. A bemondó hangja is mintha egyszeriben lelkesebb lett volna, amint mondta: —“Magyarok! Tűzzétek ki a nemzetiszin zászlót!!” Majd meg a Himnusz dallama csendült fel s lent, az utcán egymást ölelgették az emberek. Réti Sándor sem tudott már tovább maradni. Búcsúztak, de azt ajtóban még megkérdezte: — Pistám... milyen ember ez a... Kádár? Ez is csak kommunista. — Ne légy már ilyen sötétenlátó! — ropogtatta meg jóbarátja vállát Schődl István. — Ez már megszenvedte a magáét, éppen Rákosiék börtönében. Borzasztóan megkínozták. Ez magyar ember! ... Lucikám, hozd a nemzetiszín zászlót, kiakasztjuk mi is az ablakba. Hát... vigyázzatok magatokra, Sándorom... * * * Lent az utcán mintha csoda történt volna, kivirágzottak az ablakok pár perc alatt.- Piros-fehér-zöld virágot nyitottak, piros-fehér-zöld lobogókat, miket üdvözlőén libbentett meg az őszi szél. Az első mellékutcából, amerre Rétiék haladtak, az utca egész szélességében nemzetiszin zászlót hozott az összeverődött embertömeg első sora. Véres, féllábu katona vezette a menetet, ki rokkantán is harcba avatkozott újra az oroszok ellen. — Aki magyar, velünk tart!... Aki magyar, velünk tart!!... — Kiabálta száz, meg száz torok. Fehérhajú öreg néni futott az egyik zászlótartó diákhoz, s megcsókolta annak kétfelől az arcát. Aztán beállt a sorba. Egy apa magasra tartotta négy év körüli kisfiát, s kigyúlt szemmel kiáltotta: —• Jól nézd meg ezt, kisfiam, most születik a magyar szabadság! Aztán ők is beálltak, aztán mások is, mentek előre, át a Körúton, magukhoz szedve minden embert, mint mikor apró patakok, erecskék duzzasztják a hatalmas folyamot, melynek ereje elsöpör minden akadályt. A széles Wesselényi-utca oly szorosan megtelt emberrel, hogy sem elejét, sem végét nem láthatták Rétiék. Zászlóerdő lengett az erkélyeken, ablakokban, szinte hihetetlen mennyiségben, hiszen tizenkét év óta csak szovjet vörössel ünnepelhetett a magyar nép. — Dobd le! — kiáltott fel Sanyi az egyik erkélyre, egy szőkecopfos, zászlót tartó kislánynak. Az ledobta a háromszínű zászlót s bár száz kéz kapott utána, Sanyié lett. — Éljen a magyar szabadság! — kiáltott a kislány és tapsolt apró kezeivel, mert példáját a nagyok is követték. Mind több és több zászló került a tüntetők kezébe a falakról s mély férfihangok vegyültek csengő női hangokkal: “Kossuth Lajos azt üzente, Elfogyott a regimentje. Ha mégegyszer azt üzeni, Mindnyájunknak el kell menni, Éljen a magyar szabadság, éljen a Haza!...” — Folytatjuk — 56
