Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-07-01 / 7. szám
A part kövei, kavicsai között sok-sok kagylót látok. Meg üres, élettelen csigaházat. A Jordán sodorta valamennyit a Holtengerbe, hogy aztán itt, a tenger vizében, aminek sótartalma kb. 18-25 %, menthetetlenül elpusztuljanak. Mert a Holttenger nem hiába kapta nevét: nem tűr életet magában. Egyszerűen kiveti magából, miként a Tisza kivetette a hamisanesküvő vén Márkus koporsóját... Vagyis más szavakkal: ami a Holttenger vizébe kerül, az jóvátehetetlenül elveszett! Pár korty után felfordúl és a tenger árja kisodorja a part csillogó kavicsai közé. Kisodorja örök nyugalomra, örök megnyugvásra. De csak — mégiscsak annyi időre —, ameddig egy messzirőljött vándor kezei közé nem veszi, hogy játszadozzék véle, vagy hogy magával vigye emlékként a Holttenger partjáról..-. Mintahogyan én is kezembe veszek egy kettényílt kagylót. Aztán megmutatom a napnak, hogy a gyöngyház szivárványszínei újra ragyogni kezdjenek rajta. Majd a fülem mellé tartom. Hallgatom, — és úgy találom, hogy a Holttenger édes muzsikája zúg, zokog benne. Mert valóban különös és szép a víz csobogása, amint a partot verdesi. S amikor tele lesz a lelkem dallal, muzsikával, akkor a kagylót zsebembe csúsztatom, hogy magammal vigyem emlékként a Holttenger partjáról... A tenger környéke különben üres és élettelen. Partjain se fü, se fa, se virág nem hirdeti a teremtő Isten nagy-nagy dicsőségét. De talán még rigó se füttyent, kakukk se szólal és pacsirta sem dalol ezen a vidéken. S ezért hasonlatos talán a mesékből ismert “réz vagy arany erdőhöz’’, hiszen ide még “a madár se jár...” A tengert körülölelő hegyek vulkánikus eredetűek s úgy néznek ki, mint a megkopaszodott, huncut ember feje. Kelet felé, nem messze tőlünk, Nébó hegyének — a Dzsebel Neba-nak — 1226 méter magas kúpja emelkedik ki a környező hegyek fölé. Nébó az Ószövetség egyik szent hegye. A zsidóság, egyiptomi szolgaságából kiszabadúlva, negyven esztendőn keresztül vándorolt a kopár palesztin-sivatagban. Életük csupa nyomorúság volt. Sokszor égető szomjúság és észtelvevő éhség kínozta őket. Meg a sivatag kövei horzsolták véresre lábaikat. Érthető talán — legalább is emberileg —, hogy sokszor, igen sokszor kételkedtek az igaz Isten, Jahvé erejében. Annak ellenére, hogy Jahvé mindég választott népe között lakott, — hogy éjszaka tűzoszlop, nappal pedig árnyatadó felhő jelével vezette őket, — hogy végveszély idején mannával és fürjekkel vendégelte meg népét, — hogy nagy szárazság idején sziklából fakasztott vizet számukra.. . Igen, a zsidóság mégis lázadozott! Míg vezetőjük, Mózes a Sinai hegyen Istennel beszélgetett s Tőle a tíz parancsot kapta népe számára, addig a zsidóság arany-borjút állított föl a Sinai hegy lábánál és istenként táncolta körül azt, az élettelen bálványt... Elég az hozzá, hogy Mózes, ennyi értelmetlen és esztelen istentagadás láttán, kételkedni kezdett Jahvé irgalmában, — amiért bűnhődnie kellett. Isten megengedte még neki, hogy a vándorlás végén feljusson a Nébó hegyére s hogy onnan meglássa Palesztinát, az “ígéret Földjét’’. Az ígéret Földjére azonban már nem tehette a lábát... Mózes — negyven esztendő keserves kínlódása után — valóban fel is jutott Nébó magas csúcsára s onnan végig is nézett az ősatyák, Ábrahám, Izsák és Jákob földjén, — s aztán, szinte az ígéret Földjének küszöbén, összeroskadt és elaludt mindörökre.. . A zsidóság meggyászolta nagy-nagy vezérét, — aztán kezébe ragadta újra a vándorbotot, és továbbvándorolt Nyugat felé, Józsue vezetése alatt, aki Isten segítségével könnyűszerrel és túbák hangjával elfoglalta Kaánánt, a pogány kaánaniták földjét, ahol valamikor — évszázadokkal előbb, az Egyiptomba való költözés előtt Ábrahám, Izsák és Jákob lakott... Búcsúzkodom: Nébó hegyétől, — a Holttengertől, — és a Jordán folyótól, amelynek vize az életet jelenti az ígéret földjén, s amelyet Ha Jarden-nek, vagyis “felülről küldött”-nek neveznek a zsidók és Seriat el Kebir-nek, vagyis a “viz helyének’’ emlegetnek az arabok. Igen, az életet adó Jordántól is elbúcsúzom, mert kettős neve azt a tragédiát is sejteti velünk, amit pillanatnyilag a Szent Föld kettétépettsége jelent az ott élő emberek számára.. . A SZAMARITÁNUSOK FÖLDJÉN Szamaria a mai Transjordánia legnyugatibb provinciája, régi ószövetségi emlékekkel teli. Szamaria a Jordán és a Földközi Tenger, valamint Judea és Galilea között terül el. Felszíne hegyes-völgyes. Lakói, a szamaritánusok — akiknek mai lélekszáma alig éri el a kétszázat —, nem zsidók, habár vallásuk sok-sok elemet adoptált az ősi, mózesi alapokból. A szamaritánusok ősatyái valamikor a babiloni fogság ideje alatt-Kr.e. 590 körül — vánodoroltak Szamaria földjére, ahol megtelepdtek és összeházasodtak az ott élő megtelepedtek és összeházasodtak az ott élő “igazi zsidóknak” s ezért kizárták őket — a hetven esztendős babiloni fogságból visszatérve — még a Jeruzsálemi templom és a város falának az építéséből is, amiért a szamaritánusok Garizim hegyén külön szentélyt építettek maguknak, éspedig Szihem, a mai Nabíus közelében.--------- Folytatjuk -----—
