Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-07-01 / 7. szám
Pár lépésre, a Getsemáni kerttől a Szűz Anya sír-bazilikája fekszik. A föld alatt. Mintegy ötven lépcső vezet le hozzá. A bazilika a keresztény világ egyik legrégibb szentélye. Valamikor a negyedik évszázad vége, vagy közepe táján épülhetett. A keresztes vitézek ki javítgatták az évszázadok és az ellenséges dúlások sebeit. Később a franciskánusok birtokába került. Az ő kezükből a görögök vették ki 1756-ban. S ez idő óta: mállik, porlik, rohamosan pusztul. Gyertyát veszünk a kezünkbe s gyertyafény világánál megyünk le a sötét lépcsőkön a bazilikába. Elhaladunk Joáchim és Anna, meg Szent József oltárai mellett, amelyek a lépcső közepe felé, a falba vájt fülkékben kaptak “szállást”. Odalenn, a bazilika mélyében csend és némaság uralkodik. Meg elhagyatott magány. A lépcsők utolsó fokáról lelépve egy sírt találunk, amely nagyon hasonlatos Jézus sírjához. S ez a síi itt: Szűz Anyának sírja. S miként Jézus sírja, úgy Édesanyja, Mária sírja is üres! A legenda úgy tudja, hogy három nappal Szűz Mária temetése után, az apostolok felnyitották a sírt, hogy mégegyszer és utoljára búcsút vegyenek a Szeplőtelen Szűz földi maradványaitól. A sír azonban üres volt! Nem volt benne Szűz Mária porhüvelye. Helyette illatos virágok és frissen vágott rózsaszálak feküdtek Mária helyén... S milyen különös: amíg Mária élettelen teste a sírban feküdt, addig állandó angyali ének hangzott a sír mellett. Azóta: néma minden. Az angyali ének is... Elnézem Szűz Anyánk üres sírját. S ezt a tényt a sírra boruló fehérmárvány-lap így rögzíti meg: Assumpta est Maria in coelum.. .Gaudent angeli! Én sem vagyok szomorú. Sőt valóban boldog vagyok, mert méltó és igazságos, hogy ne porladjon el Annak az Édesanyának a teste, Aki a világ Megváltóját hordotta méhének mélyén! S Aki Jézus Krisztust szülte erre a világra. Hirtelen énekelni kezdek. Halkan. Bensőségesen. A Szűz Anya dicsőségét, — és a földalatti bazilikában zúg, zokog minden... "Boldogságos Krisztus Anyja vigadozzál, mert a földre békességet, vigaszt hoztál. Égi békét harmatoztál, drága Bokor, édes, Bimbót virágoztál - ■.” S az ének tovább ömlik a szívem mélyéből. Nem, nem a Szűz Anyát dicsérem és magasztalom már, hanem koldusként könyörgök Hozzá. Hogy segítsen, hogy felemeljen. Valamennyiünket! “Előtted sír Magyarország könyörögve, hiszen a Tiéd századoktól minden rögje! István király szent örökje Isten után Benned bízik mindörökre...” Elhangzanak az énekszó utolsó ütemei is. Megnémulok s a bazilikában újra csend és némaság telepszik a falak közé. S a csendet semmi sem zavarja, csak a kezünkben tartott gyertyák sercegése, — meg a szemeimből a sírra hulló könnyek koppanása. Mert sírok. Igazán sírok, hiszen gondolatban nem is a Szűz üres sírja előtt állok, hanem a magyar élet nagynagy ravatala mellett... Negyed óráig ráz a zokogás. Aztán megnyugszom és felszárítom szemeimből a könnyek harmatát, hogy tovább indulhassunk. És indulunk is. A Szent István kapu mellett haladunk el. Majd az Aranykapuhoz érünk s ezen keresztül lépünk vissza a város falain belülre. S amint visszalépünk, a mohammedán Jeruzsálem szíve előtt találjuk magunkat... AZ ÓMÁR ÉS AZ ASKA MECSET Azon a helyen, ahol először Salamon, majd később Heródes temploma állott, — ahol a Frigyszekrény formájában Felséges a népe között lakott, — s ahol a világ Mtegváltója csodás gyógyításaival és megrázó tanításaival istenségét igazolta, 691 óta Ómár kalifa szikladómja hirdeti, hogy “Allah abkar”, hogy “Nagy az Isten...” A babiloni fogság idején elpusztult salamoni templomot Nagy Heródes, Júdea királya építette újra fel, Kr. előtt 40 körül. A heródesi templom életkorát azonban igen szűkre szabta a benne lakozó Isten. Alig száz esztendőre. Pusztulását, amely Kr.u. 70-ben következett be, Jézus Krisztus jövendölte meg, mielőtt ünnepélyesen bevonult volna Jeruzsálembe. “És amint közeledett, látván a várost, megsiratá azt, mondván: vajha megismerted volna legalább ezen a te napodon, amik békességedre szolgálnak, most pedig el vannak rejtve a szemeid elől. Mert rád jönnek a napok és körülvesznek ellenségeid sáncokkal, bekerítenek és megszorongatnak téged minden felől. És a földre tipornak téged és gyermekeidet, akik benned vannak. És nem hagynak benned követ kövön, mivelhogy nem ismerted meg látogatásod idejét...” (Lukács, 19, 41-45). És Jeruzsálemben valóban nem marad semmi! S Jeruzsálemmel együtt sírbaroskad Heródes büszke temploma is. Helyén az évszázadok szemete hatalmas dombbá magasodik. A keresztények nem törődnek vele. A zsidók, a szolgaságba süllyedt zsidók mozdulni sem merészelnek. A helyet azonban, ahol valaha az Úr oltára állott, nem tudják feledni. Ki-ki járnak a templom romjaihoz és szivet remegtetőn siratják az idők rosszrafordulását. Jeremiás siralmait suttogják a romhalmaz köveire hullva, vagy fejük a “siratófal”nak támasztva... S így futnak az évszázadok. A rómaiak uralma összetörik, — s a Szentföld a hetedik század elején az arabok kezére kerül. S az arabok 690 körül megteremtik a bizánci stílus építészeti remekét: Ómár kalifa “kubbet 26
