Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-07-01 / 7. szám
Kótai Béla: MI KELL A HÁZASSÁGHOZ? A Jóistenke rálehelt a napra, ruhája ujjával meg is dörzsölte, hogy fényesebben ragyogjon, ujjai hegyével felborzolta a Duna vizét, a levegőbe egy kis édes mérget kevert és megcsiklandozta a madarakat, hogy jobban énekeljenek. A Margitsziget kavicsait leporolgatta és inegnyomogatta a rügyeket, hogy felpattanjanak. — Itt a tavasz! — mondotta elégedetten. — A díszletek készen vanak. Jöhetnek a szerelmesek! És mi jöttünk is. Természetesen veszekedtünk. Mi mást tehet két szerelmes tavasszal, ha világos van és sokan látják őket? — Okosabbat is kitalálhatott volna, mint tél közepén kijönni a szigetre! — Nincs már tél. Nem érzi, milyen melegen süt a nap? Persze, hogy érezte, de azért fázósan összébbhúzta a felöltőjét, — mert olyan nincs, hogy nekem legyen igazam. — Ne menjünk olyan gyorsan; üljünk le, mert elfáradtam. — Nem fog megfázni? — Megfázni? Hiszen meleg van! Jaj de buta vagyok, megint ellenkeztem. — Nyáron le akarom süttetni magam egészen barnára, — mondja, és arcát a nap felé tartja. — Akkor üljünk erre a padra. Itt remekül ér bennünket a nap. — Hogyne! — háborodik fel. — Nem akarok szeplős lenni! Oh, bonyolult női lélek! Az általam felkínált padra nem ül le, hanem odébb megyünk egy másikhoz, ahová éppen úgy süt a nap. Nem merek szólni, mert úgyis neki lenne igaza. Inkább egy másik témát keresek. Már régóta veszekszünk, hogy mikor legyen az esküvőnk; ő júniusban akarja, én pedig holnap. —• Megpróbálok taktikát változtatni, bár erre már néhányszor ráfizettem. Hiába egy férfi sohasem tanul és mindig ráfizet. Alattomosan mondom: —• Gondolkoztam a dolgon, és úgy találom, hogy még júniusban sem tudunk megesküdni. Ha találunk is megfelelő lakást, akkor is biztosan lesz valami átalakítani való rajta, a bútorok se lesznek készen időre. Legjobb lesz, ha júliusra halászijuk a dolgot. Rövid férfi-eszemmel azt hittem, hogy ezzel használok magamnak. Ellenkezni fog, és ragaszkodik a júniushoz, vagy pedig májust mond, hogy ne legyen igazam. Ellenkezik is, de nem úgy, ahogy elképzeltem. — Én is gondolkodtam rajta. A két néném is lebeszél róla, hogy elsiessük a dolgot. A legjobb volna ősszel megtartani, mert akkor már nincs nagyon meleg. Na, kellett ez nekem? Klotild és Jozefa, a két vénkisasszony nagynénje is ellenem dolgoznak. Együtt laknak és félnek, hogy elveszítik őt. —■ Már megint a Jozefa tant beszél magából. — Ne bántsa a nénémet! — De igenis, bántom! Már a neveiket is legnagyobb személyi inzultusnak tartom. — Az esküvő után le fogom tagadni, hogy valami közünk van hozzájuk. Ha kell, plakátokat is nyomatok... —• Azért is róluk fogom elnevezni a két lányomat! —• Nem lesz lányunk! Fiunk lesz...öt! —• Lányunk lesz... kettő! — Veszekedjünk másról! Hallgasson az édesanyjára, ő is azt mondja, hogy ne halogassuk sokáig. —• De a nénik... — Azok nem értenek hozzá. — Nincs gyakorlatuk benne. — Éppen azért tudják. Volt idejük gondolkozni rajta. Hosszú előadásba kezd. Azt se tudja, hogy milyen lesz a lakás és a bútorokat csak akkor lehet megrendelni, ha már a lakás meg lesz. Akkor még a függönyök, a konyhaberendezés... — Vendéglőben fogunk étkezni. Úgyse tud főzni. —* Majd megtanulok. Ez is időbe telik. Maguk férfiak nem is sejtik, milyen sok minden kell egy házassághoz. — A házassághoz nem kell más, csak egy nő, meg egy férfi. — Bolond beszéd... — és csak úgy dől belőle a végtelen leltár, ami mind elengedhetetlen egy házassághoz. Veszekedve indultunk útra. Haza kisérem és közben aprókat harapunk egymásba. Én a nagynénjeit marcangolom, ő pedig szellemi képességeimet magasztalja a maga kedves és vérforraló módján. Közben vágyódva gondolok házuk kapualjára, amely nem sötét ugyan, de nem is lát senki, és szájunknak okosabb elfoglaltságot találhatunk. De nincs szerencsém. A ház közelében Jozefa nénivel találkozunk, aki bevásárolni volt és most hazafelé igyekszik. Kedvességet erőltetünk magunkra, és ő panaszkodik. —• Borzasztó ez a háború! Semmit nem lehet kapni az üzletekben, csak ostsee-heringet. Ugye nálunk vacsorázik? — fordul felém. — Bár nem tudom, mit adjak enni. — Nekem a hering is jó, — nyugtatom meg; hajlandó volnék széklábat is enni, csak ne kelljen még hazamennem. Jozefa néni megütközve néz rám. — Nem olvas újságot? — De igen. Miért? —• A múlt héten megint elsüllyesztettek egy német hadihajót a Keleti tengeren. — Miért mondta ezt, Jozefa néni? —• Ezért nem vettem heringet. A hadihajó legénysége belefulladt a tengerbe és megették a halak; én nem eszem német katonát! 22
