Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1958-07-01 / 7. szám

le onnan, az Isten szerelméért: összekulcsolja a kezét, tenyerébe temeti az arcát, és ordít, igen, most már ordít is! Clementina elképedésében és rémületében olyan gyorsan mászik le az asztalról, ahogy csak tud; tágranyilt szemmel, remegve bámult át a szemközti ablakra. A férfi kitárja feléje két karját, csókot dob; és ekkor: “Őrült___— gon­dolja magában Clementina, kezét tördelve, — Irgalmas Isten, ez őrült, csak őrült lehet.” És Laurettától aznap este megtudja, hogy va­lóban nem tévedett. Lauretta, akinek kíváncsiságát felkeltették Clementina kérdései, érdeklődött a szemközt lakó, fiatal férfi iránt, és azt hallotta, hogy az körülbelül egy esztendő előtt megháborodott, amikor meghalt a menyasszonya, aki ott lakott, ahol most ők ketten laknak, Clementinával. Menyasszonyának, mielőtt meghalt, le kellett amputálni előbb az egyik, aztán a másik lábát. Ó, hát ezért! Miközben Clementina a húga elbeszélését hallgatja, a szeme megtelik köny­­nyel.. .A fiatal, szőke férfit siratja-e, vagy sa­játmagát? Aztán sápadtan elmosolyodik és re­megő hangon így szól Laurettához: — Tudod, mindjárt gondoltam, hogy bolond, mert engem nézett.... TRÜKKÖS EBÉDELÉS. A szomszéd asztalnál egy bájos, fiatal hölgy ült, és borjúszeletet evett spárgával. Ennek el­lenére a fiatalember az én asztalomat választot­ta. Odalépett, könnyedén meghajolt, és udva­riasan kérdezte: “Szabad?” Azután helyet fog­lalt. Jólnevelt ember. Szimpatikus ember. A fiatalember vizsgálódva nézte át az étlapot, majd kiválasztotta a 3.50-es menüt. Jött a leves, a fiatalember elkezdte kanalazni. Nagyon jól­­nevelten kanalazott. A töltött borjúszegyet siet­ség nélkül fogyasztotta el. A befőtt után elővet­te az újságját. Láttam, amint a politikai vezér­cikk olvasása közben összeráncolta a homlokát. Észrevettem vonásai kisimulását, és szája szög­letében a kis mosolyt, mikor a kis tárca befe­jezéséhez ért. Éppen úgy látszott, mintha félre akarná tenni az újságot. Ekkor történt valami. A fiatalember hirtelen elsápadt. “Ó!” — mond­ta. Egészen jól hallotam. Szemét kimeresztette, “ó!” — sóhajtott újra. “Nem jól érzi magát?” — kérdeztem részvét­tel. Erre egy kis újságcikkre mutatott: “Ma reggel gázmérgezéssel halva találták Mrs. E. Brownt, Pitt. St. 102 számú házban. Valószínű­leg véletlen szerencsétlenség történt.” “Istenem” — suttogta a fiatalember, — “teg­nap még nála voltam.” Bizonyára rokona, gon­doltam magamban. A fiatalember teljesen meg­zavarodva ült a székén. Egy pohár vizet toltam eléje, gépiesen a szájához vette. Aztán zavartan dadogta: “Bocsásson meg___nem tudna kisegí­teni? Egy-két dollárral.. .vagy___de nem, elég volna, ha az ebédemet kifizetné, holnapig, igen?” Belekotort a zsebébe, egy csomó aprópénzt sze­dett elő, láttam, hogy elég pénz van nála, hogy az ebédjét kifizesse, de nyilván a taxira már nem telt volna. Ha az embert egy vadidegen arra kéri, hogy fizesse ki az ebédjét, azt joggal bolondnak tarthatjuk, de ebben az esetben egy fiatalemberről volt szó, akit pont most egy súlyos csapás ért. “Természetesen” — feleltem egy kis habozás után, — “siessen csak. És hol­nap ugyanitt adjon hírt magáról.” Kitámolygott az ajtón, lesújtva a csapástól. Ritkán láttam egy ember arcán a megrázkód­tatás ilyen kifejezését. Csak egy negyedév múlva láttam újra a fia­talembert. Egy egészen más vidéken, másik étteremben. Udvariasan meghajolva leült az asztalomhoz, megrendelt egy 3.50-es menüt. Nem ismert föl engem. Nyugodtan kanalazta a leve­sét. Sietség nélkül fogyasztotta el a sültet. A befőttnél elkezdte az újságját olvasni. Tulaj­donképpen érdeklődni akartam tőle a szeren­csétlenség részleteiről, és hogy mi akadályozta meg, hogy újra eljöjjön abba az étterembe, de valami visszatartott attól, hogy felfedjem ma­gam. Egy kis feszültséget éreztem. Olvasott... szája szögletében kis mosoly bujkált___Most úgy látszott, mintha félre akarná tenni az új­ságot, hívni a pinzért és fizetni. Már kajánul örültem magamban. Legszívesebben előre utá­noztam volna: “Ó!” és mégegyszer “Ó! A nagyanyáim az autóbusz alá került.” Másodper­cek alatt döntenie kellett, már láttam az ujjai remegését, pillantása a kis híreket futotta át... És most — most egyszerre elsápadt. Mereven az arcomba nézett, szemét kimeresztette. De néma maradt. Ajkai már formálták az “Ó”-t, de szája másodpercekig félig tátva maradt, mintha ráfagyott volna ez az “ó!” és aztán, engem még mindig mereven figyelve, elkiáltot­ta magát: “Pincér, fizetek!” Fizetett. Mikor elindult, meghajolt felém. Gúnyosan. Utolsó percben felismert a diadal­mas pillantásomról, amivel a kitörését vártam. A szerelem örök, csak a személyek változnak . . . 20

Next

/
Oldalképek
Tartalom