Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-07-01 / 7. szám
le onnan, az Isten szerelméért: összekulcsolja a kezét, tenyerébe temeti az arcát, és ordít, igen, most már ordít is! Clementina elképedésében és rémületében olyan gyorsan mászik le az asztalról, ahogy csak tud; tágranyilt szemmel, remegve bámult át a szemközti ablakra. A férfi kitárja feléje két karját, csókot dob; és ekkor: “Őrült___— gondolja magában Clementina, kezét tördelve, — Irgalmas Isten, ez őrült, csak őrült lehet.” És Laurettától aznap este megtudja, hogy valóban nem tévedett. Lauretta, akinek kíváncsiságát felkeltették Clementina kérdései, érdeklődött a szemközt lakó, fiatal férfi iránt, és azt hallotta, hogy az körülbelül egy esztendő előtt megháborodott, amikor meghalt a menyasszonya, aki ott lakott, ahol most ők ketten laknak, Clementinával. Menyasszonyának, mielőtt meghalt, le kellett amputálni előbb az egyik, aztán a másik lábát. Ó, hát ezért! Miközben Clementina a húga elbeszélését hallgatja, a szeme megtelik könynyel.. .A fiatal, szőke férfit siratja-e, vagy sajátmagát? Aztán sápadtan elmosolyodik és remegő hangon így szól Laurettához: — Tudod, mindjárt gondoltam, hogy bolond, mert engem nézett.... TRÜKKÖS EBÉDELÉS. A szomszéd asztalnál egy bájos, fiatal hölgy ült, és borjúszeletet evett spárgával. Ennek ellenére a fiatalember az én asztalomat választotta. Odalépett, könnyedén meghajolt, és udvariasan kérdezte: “Szabad?” Azután helyet foglalt. Jólnevelt ember. Szimpatikus ember. A fiatalember vizsgálódva nézte át az étlapot, majd kiválasztotta a 3.50-es menüt. Jött a leves, a fiatalember elkezdte kanalazni. Nagyon jólnevelten kanalazott. A töltött borjúszegyet sietség nélkül fogyasztotta el. A befőtt után elővette az újságját. Láttam, amint a politikai vezércikk olvasása közben összeráncolta a homlokát. Észrevettem vonásai kisimulását, és szája szögletében a kis mosolyt, mikor a kis tárca befejezéséhez ért. Éppen úgy látszott, mintha félre akarná tenni az újságot. Ekkor történt valami. A fiatalember hirtelen elsápadt. “Ó!” — mondta. Egészen jól hallotam. Szemét kimeresztette, “ó!” — sóhajtott újra. “Nem jól érzi magát?” — kérdeztem részvéttel. Erre egy kis újságcikkre mutatott: “Ma reggel gázmérgezéssel halva találták Mrs. E. Brownt, Pitt. St. 102 számú házban. Valószínűleg véletlen szerencsétlenség történt.” “Istenem” — suttogta a fiatalember, — “tegnap még nála voltam.” Bizonyára rokona, gondoltam magamban. A fiatalember teljesen megzavarodva ült a székén. Egy pohár vizet toltam eléje, gépiesen a szájához vette. Aztán zavartan dadogta: “Bocsásson meg___nem tudna kisegíteni? Egy-két dollárral.. .vagy___de nem, elég volna, ha az ebédemet kifizetné, holnapig, igen?” Belekotort a zsebébe, egy csomó aprópénzt szedett elő, láttam, hogy elég pénz van nála, hogy az ebédjét kifizesse, de nyilván a taxira már nem telt volna. Ha az embert egy vadidegen arra kéri, hogy fizesse ki az ebédjét, azt joggal bolondnak tarthatjuk, de ebben az esetben egy fiatalemberről volt szó, akit pont most egy súlyos csapás ért. “Természetesen” — feleltem egy kis habozás után, — “siessen csak. És holnap ugyanitt adjon hírt magáról.” Kitámolygott az ajtón, lesújtva a csapástól. Ritkán láttam egy ember arcán a megrázkódtatás ilyen kifejezését. Csak egy negyedév múlva láttam újra a fiatalembert. Egy egészen más vidéken, másik étteremben. Udvariasan meghajolva leült az asztalomhoz, megrendelt egy 3.50-es menüt. Nem ismert föl engem. Nyugodtan kanalazta a levesét. Sietség nélkül fogyasztotta el a sültet. A befőttnél elkezdte az újságját olvasni. Tulajdonképpen érdeklődni akartam tőle a szerencsétlenség részleteiről, és hogy mi akadályozta meg, hogy újra eljöjjön abba az étterembe, de valami visszatartott attól, hogy felfedjem magam. Egy kis feszültséget éreztem. Olvasott... szája szögletében kis mosoly bujkált___Most úgy látszott, mintha félre akarná tenni az újságot, hívni a pinzért és fizetni. Már kajánul örültem magamban. Legszívesebben előre utánoztam volna: “Ó!” és mégegyszer “Ó! A nagyanyáim az autóbusz alá került.” Másodpercek alatt döntenie kellett, már láttam az ujjai remegését, pillantása a kis híreket futotta át... És most — most egyszerre elsápadt. Mereven az arcomba nézett, szemét kimeresztette. De néma maradt. Ajkai már formálták az “Ó”-t, de szája másodpercekig félig tátva maradt, mintha ráfagyott volna ez az “ó!” és aztán, engem még mindig mereven figyelve, elkiáltotta magát: “Pincér, fizetek!” Fizetett. Mikor elindult, meghajolt felém. Gúnyosan. Utolsó percben felismert a diadalmas pillantásomról, amivel a kitörését vártam. A szerelem örök, csak a személyek változnak . . . 20
