Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-07-01 / 7. szám
mellé a nép soraiból egy tizenkét tagból álló karhatalmi csapatot a rend fenntartására és a népakarat végrehajtására! Az éljenzés elmaradt, a nevető arcok elkomorultak. A “karhatalom” szó nem tetszett senkinek. — Most pedig, elvtársak, — fejezte be Emánuel a beszédét, — készüljünk föl a megváltó szovjet hadsereg illő fogadtatására. Nekik köszönhetjük fölszabadulásunkat. Szemeit végigjáratta a figyelő arcokon és mosolygott. — Jellemző, hogy csak pásztorokat, szénégetőket, bányamunkásokat és cselédeket látok itt e nagy és dicső alkalomkor. Nem kérdem, hogy hol maradtak a gazdák. Ha nekik nem kell az egyenlőség és a szabadság, magukra vessenek. Mlost pedig sorakozzunk föl a piac két oldalán, hogy méltó tisztelettel fogadhassuk azokat, akik a világ dolgozóinak szeretetét hozzák ide a mi községünkbe! A tömeg tétován bámult. Az arcok a legelő felé fordultak. A katonák akkor tűntek el a szélső gazdáházak szilváskertjei között. Emánuel intett Boldizsárnak, s a falu verekedője magához kurjantotta embereit. — Ketté választani a tömeget! Utat nyitni! Félre mindenki, nem hallják! A toprongyos karhatalmi legények durván lökdösni kezdték az embereket. A tömeg morogva nyilt meg, és húzódott hátra a piac két oldalán. Az utca fordulójánál, a Tromka-udvar deszkapalánk ja mentén feltűntek az első katonák. Kettesével jöttek, hosszú, elnyúlt sorban, s a puskát nem a vállukon hozták, hanem a kezükben. Emánuel kihúzott a zsebéből egy vörös kendőt, meglengette néhányszor, s elindult szembe a katonákkal az emberek döbbent, néma sorfala között. A piac sarkánál, szemben a tömeggel, a katonák megálltak, és felfejlődtek, félköralakban. De a puskák még mindég a kezekben voltak. Mikor Emánuel hozzájok ért, fiatal kapitány lépett elő a sor mögül. Szűkre húzott szigorú szemekkel mustrálta a közeledőt. Jobb keze a csípőjén volt, közel a pisztolytáskához. Emánuel megállt előtte, előhúzott zsebéből egy cirill-betűs papírlapot, és átnyújtotta a kapitánynak. Az bizalmatlanul olvasta el az Írást, aztán szó nélkül visszaadta. — A forradalmat végrehajtottuk, — jelentette Emánuel oroszul, és a hangja remegett egy kicsit, — megszerveztük a dolgozó népet, és az uralmat átvettük. Minden a legnagyobb rendben van. A nép örömmel és boldog szeretettel köszönti földjén a dicsőséges felszabadító hadsereget! A fiatal tiszt arca mozdulatlan maradt. — Fent a hegyen egy bolond vénember már elvégezte a fogadtatási szertartást, elvtárs, — mondta éles, pattogó hangon. — Hogy több lövöldözés ne legyen, elrendelem az ostromállapotot. Akinek lőfegyvere van, adja be, akinél rejtett fegyvert találunk, agyonlőjjük. Elszállásolásunkról az elöljáróság gondoskodjék. Mindenki menjen haza. Akit sötétedés után házon kívül találunk, agyonlőjjük. Adja tudtukra. Emánuel sápadtan fordult szembe az emberekkel. Próbálta fölemelni a hangját, de a szavak vaicogva estek ki mégis a száján. — A kapitány elvtárs, mint a dicsőséges fölszabadító hadsereg hivatalos képviselője az Uj Megváltó szeretetét tolmácsolja minden dolgozónak. Azt kívánja, hogy mindenki térjen most haza, és örvendezzék otthon a fölszabadulásnak. Akinek lőfegyvere van, szolgáltassa be, sötétedés után pedig senki se hagyja el a házát. Jelen pillanatban még haditörvények alatt állunk, s akinél fegyvert találnak, vagy éjszaka házán kívül lelik azt... eh... szigorú büntetéssel lesznek kénytelenek megfenyíteni. Hiába, az a haditörvény. Egy lelkes éljent a kapitány elvtársnak, aztán menjenek haza. Az éljenzés erőltetett volt, és sokan hallgattak. Bort megissza magyar ember, Jól teszi, Okkal móddal meg nem árt- A szeszi. (hat Nagyot iszik a hazáért S felsivít, Csakhogy egyszer tenne is Valamit. (már No de sebaj, máskép leszen Ezután. Szóval, tettel majd segítsünk A hazán. Ha az Isten úgy akarja Mint magunk, Szennyet rajta és bitor bűnt Nem hagyunk. Rajta társak hát igyunk egy Huzamost. Bú, szerelmek, házi gondok Félre most. A legszentebb-, legdicsőbbért Most a bort, De ha keilend, vérben adjunk Gazdag tort. A legelső magyar ember A király, Érte minden honfi karja Készen áll. Lelje népe boldogságán örömét, S hír, szerencse koszorúzza Szent fejét! Minden ember legyen ember És magyar, Akit e föld hord, s egével Betakar. Egymást értve, boldogítva Ily egy nép. Bármi vészel bizton bátran Szembe lép. Ellenség vagy áruló, ki Hont tipor, Meg ne éljen, fogyjon élte Mint e bor Áldott földe szép hazánknak Drága hon, Meg ne szenvedd soha őket Hátadon! S most hadd forrjon minden Mint a vér, (csepp bor, Melyet hajdan frigyben ontott Hét vezér, (Folytatás az előző oldalról.) (Folytatás a túloldalon.) 15
