Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-07-01 / 7. szám
Vörösmarty Mihály: HARCI DAL Azért, hogy a szabadság Vérben füröszti zászlaját; Azért, hogy szent nevére Hálátlan és gaz vészt kiált, Ne lássam, oh dicső hon! Halványan arcodat; Vagy drágán megfizessék E halványságodat. A síkra, magyarok! Fegyvert ragadjatok. Hazánkat újra meg kell váltani. E drága föld színét Borítsák szerte-szét A pártütőknek véres csontjai. A fondor hatalommal Rabló, zsivány szövetkezett; S a nép szivébe mérget, Undok koholmányt ültetett. S a nép, melyet szabaddá Emeltél föl veled, Most irtó háborút kezd Oh nemzet, ellened. A síkra, magyarok! Fegyvert ragadjatok. Hazánkat újra meg kell váltani. E drága föld színét Borítsák szerte-szét A pártütöknek véres csontjai. Alant apáink sírja; Itt minden rög, fűszál miénk; Egy ezredéves harcban Véráldozattal öntözénk. Magyarok lelke áll őrt Minden fűszál felett; Magyarnak lelke, karja Véd minden porszemet. A síkra, magyarok! Fegyvert ragadjatok. Hazánkat újra meg kell váltani. E drága föld színét Borítsák szerte-szét A pártütőknek véres csontjai. Isten, világ ítéljen! Ha vétettünk is valaha, Kiszenvedénk, s megadtuk Embernek, ami ős joga. Zászlónkon a szabadság S függetlenség ragyog! Vész és halál reá, ki Ez ellen fegyvert fog. A síkra, magyarok! Fegyvert ragadjatok. Hazánkat újra meg kell váltani. E drága föld színét Borítsák szerte-szét A pártütőknek véres csontjai! (1848) zet egyik kiváló krónikása, Odo de Deogilo lett volna, aki 1147-ben, a franciák kereszteshadát vezető VII. Lajos király kíséretében, megfordult hazánkban. Ezt a történészek több argumentummal alá is támasztják, s mondják, talán így s ekkor történhetett, hogy a régi párizsi barátok évtizedek múltán találkozhattak, s kerülhetett szóba az ifjúság idején tett Ígéret a krónika megírása dolgában. P. mester a késedelem miatt erősen szabadkozik is; ‘‘Meg is Ígértem, — ismeri el az adott baráti szót •— hogy teljesítem a kérést: ámde más teendőktől akadályozva kérésedről is, Ígéretemről is már majdnem megfeledkeztem volna, ha Kedvességed levelében tartozásom teljesítésére nem figyelmeztet. Visszagondolva tehát Kedvességedre, noha ennek a vesződséges világnak sok mindenféle ügye-baja akadályoz is, mégis nekivágtam, hogy véghezvigyem azt, amire ösztökéltél. De meg a különböző történetírók példája szerint, az isteni kegyelem segedelmére támaszkodva, magam is jónak láttam, hogy mindazt utódaink legvégső nemzedékéig feledésnek ne engedjem.” Amit tehát Anonymusunk francia vonatkozásairól” állítanak egyes tudósaink, a hézagos adatok mellett is logikus. S igen erősíteni látszik feltevésüket, hogy a kézirat előkerülésénél a ‘‘francia vonal” tovább tart, vagy mondhatjuk úgy is, “tovább kisért”. Mert a most ismert XIII. századi szöveg idegen kéztől eredő másolata, valószínűleg, francia földről került 1610 táján Németországba. Ezek szerint P. mester elkészült művét meg is küldötte párizsi barátjának. És ez a munka nem csak ősi történetünknek egyik legértékesebb forrása, hanem a középkori magyar műveltségnek olyan terméke, amely az akkori Nyugat hasonló elmlékei közül is kimagasodik írójának széles műveltségével, finom ízlésű stílusával, öntudatos nacionalizmusával. P. mester “Magyarország királyának jegyzője” volt. Udvari pap. A szellemiekben már akkor ragyogó Párizs fényeit véljük megcsillanni munkáján s mert tudjuk, az Árpádok a messzi Nyugattal is fenntartották kapcsolataikat, készségesen és hálával emlegetjük itt, a francia szellem kapcsolatát és hatását kultúránkra. 3
