Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-06-01 / 6. szám
telvén őket az Atyának, Fiúnak és Szentlélek nevében... Mielőtt azonban sarut kötöttek volna a lábaikra és vándorbotot vettek volna a kezükbe, megszövegezték az “apostoli hitvallást”, a Crédót, hogy benne leszögezzék a hit alapigazságait, amelyeknek megvallása elkerülhetetlenül szükséges az üdvösséghez. Hangosan, diadalmasan kezdem imádkozni a Hiszekegyet. Arab földön, Mohammed szikladómjától, az Ómár mecsettől alig kődobásnyira, hogy meghallja Jeruzsálem minden embere... “Hiszek egy Istenben, a mindenható Atyában, mennynek és földnek Terem tőjében. És a Jézus Krisztusban.. ,Ő egy Fiában, a mi Urunkban, ki fogantaték a Szentiélektől, születék Szűz Máriától, kínzaték Poncius Pilátus alatt... Megírnia és eltemetteték. Szállá alá poklokra, — harmadnapon halottaiból feltámada s fölment a mennyekbe. Ott ül a mindenható Atyaisten jobbján — jobbja felől —, s onnan lészen eljövendő Ítélni eleveneket és holtakat. Hiszek a Szentlélekben, a katolikus keresztény Anyaszentegyházban, a szentek egyességében, a bűnök bocsánatában, a testnek föltámadásában és az örök életben...” Imádkozom egyszer, kétszer, háromszor, — s egyre hangosabban, mert tudom, hogy ezek nélkül a hitigazságok nélkül nincs — a keresztények számára — örök élet! A Hiszekegy kápolnácskája után a Pater noster — a Miatyánk kápolnájára — akadunk... Hogy mi is történt ezen a helyen, ahol most a Miatyánk temploma áll? Ezen a helyen: “mondá neki egyik a tanítványai közül: Uram, taníts meg bennünket imádkozni, miként János is tanította az ő tanítványait. Jézus tehát mondá nekik: midőn imádkoztok, ezt mondjátok: Miatyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a Te neved, — jöjjön el a Te országod, — legyen meg a Te akaratod miként a mennyben, azonképpen itt a földön is. Mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma, — és bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsájtunk az ellenünk vétkezőknek, — és ne vígy minket a kisértésbe, hanem szabadíts meg a gonosztól... Szent hely hát. Nagyon szent, hiszen ezen a helyen tanította meg Jézus Krisztus az emberiséget imádkozni! A templom előcsarnokában, a falban elhelyezett márványtáblácskákon száz és száz Miatyánk sorakozik egymás mellé. És mindmind más, más nyelven. Magyarul is ott van. Egészen úgy, amint édesanyánktól tanultuk valaha s valahol... “Miatyánk, ki vagy a mennyekben... Mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma, és bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsájtunk az ellenünk vétkezőknek...” Újra imádkozom. Csendesen. Bensőségesen. És magyarul. A kereszténység legszentebb, legfölségesebb imádságát: a mindennapi kenyér isteni imádságát. Azt, amelyik odakinn, a szántóföldeken kalászba szökkenti a búzát, — amelyik aranysárgává érleh a dús kalászt, — s amelyik hófehérré teszi a garatba öntött búzának a magját... “Add meg hát a kenyerünket, a mindennapit — imádkozom tovább. A miénket, hiszen nekünk teremtetted. Nekünk, embereknek. Kereszténynek és mohammedánnak, — zsidónak és örménynek. Mindenkinek. Szegénynek és gazdagnak egyaránt. Kivétel és különbség nélkül...” Már percek óta úton vagyunk s én még mindég a kenyér imádságát suttogom. S így, imasuttogás közben érünk a Getsemáni kertbe... Getsemáni kert... Az Olajfák hegyének lábainál fekszik. S benne hatalmas ciprusok magasodnak a szent helyek fölé... Getsemáni Kert...Jézus legsötétebb földi éjszakájának tanúja, hiszen Jézus a Getsemáni kertben töltötte el — imába roskadva, vért verejtékezve és emberi gyengesége ellen viaskodva — földi életének utolsó éjszakáját. Egész élete megnemértés, küzdelem és másokért való fáradozás volt ugyan, de annyira elhagyatottnak, erőtlennek még sohasem érezte magát, mint éppen ezen az éjszakán. S ezért imádkozott olyan bensőséges megadással, olyan nagynagy halálfélelemmel a vállain... “Pater, si fieri potest, transeat a me calix iste... Atyám, hogyha lehetséges, múljék el tőlem ez a pohár...De mégsem az én, hanem a Te akaratod szerint történjék minden...” S miközben Jézus így imádkozott, addig apostolai a fák alatt aludtak. Fáradtan és elcsigázva. A környező világról tudomást sem szerezve. S mikor Jézus imájának végére ért álmából ébresztette apostolait, akkor a sötétségből kiléptek a római kohors katonái és a főpapok kiküldöttei. Júdás, az áruló vezette őket. Mosolygós ábrázattal és áruló csókkal az ajakán. Jézus nem fél már a reáváró eseményektől. Isteni fölséggel fogadja hát azokat, akik elvesztésére jöttek. Sőt még Júdáshoz is van egy jóságos szava.“Barátom, mi végre jöttél?”- kérdi tőle s hangjában az utolsó intelem s az utolsó megbocsájtás kegyelme izzik. Júdás azonban vak. Lelke is eltompult. Füleivel a harminc ezüst csillogását hallja, — és felelet helyett arcul csókolja a Mestert... A katonák — az áruló jel láttán — kezüket emelik Jézus ellen és elfogját őt. Megkötözik, hogy beteljesedjenek az írások... S most — 1923 esztendővel a nagy Forduló után — azon a sziklán ahol Jézus imádkozott, mielőtt Júdás áruló csókja érintette volna az arcát, egy szépséges, sűrűnlátogatott, tágas istenháza, egy bazilika- kápolna hirdeti a Jó Pásztor utolsó földi éjszakájának nehéz harcait. S körötte: nyolc olajfa, — vén, elöregedett •olajfa álldogál. Az olajfák kora több, mint kétezer esztendő. Látták az alattuk aluvó tanítványokat és a vérrel verejtékező Istenembert. — Folytatjuk — 40
