Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-06-01 / 6. szám
— Csókolom a kezét, tiszteletes asszony — köszönt oda Dóminik az útról, s kopott kalapját tisztességtudóan megemelte. Az öregasszony jóságos mosollyal bólintotta meg a fejét. — Jónapot, Dominik, jónapot. Görény jár a tyúkjaimra, Dóminik! Meglesné-e egy este? Megtenné-e nekem? — Meg én, tiszteletes asszony, drága, meglesem én persze! — fogadkozott Dominik lent az úton. Mit meg nem tenne ő ezért az áldott jó asszonyért! Ilyen gyönge és törékeny volt már akkor is, amikor idehozta a pap harmincnyolc évvel ezelőtt, félénk kis városi asszony, a népek azt mondták, nem marad itt az első télnél tovább. S hány tél telt el azóta! S hányszor látták az emberek ezt a gyönge kicsi tiszteletes asszonyt fölkapaszkodni a hófútta ösvényeken a szénégetők tanyáihoz, a pásztorok szállásaihoz, hogy segítséget vigyen és vigasztalást, gyógyszert, és sokszor bizony ennivalót is a betegeknek és nyomorúságba jutottaknak. Mit meg nem tenne az ember az ilyenért? —• Elgyüvök ma este, tiszteletes asszony, s elpusztítom én azt a gaz görényt, cseppet se búsuljon — legénykedett Dominik a hátizsák alatt s a papné ránctalan szép öreg arca szelíden lemosolygott rá a papkert virágai közül! — Köszönöm, Dominik, nagyon köszönöm. A kiskapu nyikorgott, az öreg tiszteletes botlott ki rajta, szatyorral a karján. Kopott hétköznapi ruháját viselte, melynek fekete színét már zöldesbe vénítette az idő. Kalap nem volt a fején s dús fehér haja csillogott mint hegyek csúcsán a hó. De az ősz haj alatt piros volt az öreg tiszteletes borotvált arca, szinte fiatalos. —• Megjött az ősz odafönt a hegyen, Dominik, mi? — kezdte el a beszédet a tiszteletes, amikor Dominik melléje ért. —• Bizony, tiszteletes úr, maholnap itt a tél megint — felelte Dominik és rántott egyet a puska szijján. — Az a jó, az a jó — bólogatott a pap vidáman — recsegő hó kint, kandallótűz bent, pirosarcú, szánkázó gyermekek az utcán, ez a szép! — Hásze nem mondom — hagyta rá Dominik. Egymás mellett lépegettek át a falu széles piacán, a bolt felé. Dominik egy pillantást vetett a pap üres kosarára, s tudta, hogy bevásárolni megy. A pap a Dominik kosarára sandított, meglátta a nehány gombát, a gombák alatt a rongyos zsákot, s az alatt valami domborut. Félszemét a hátizsákra vetette, ott is domborult valami, s ettől kissé behúzta a nyakát, és lopva hátra nézett a papilak felé. De már messze voltak a tiszteletes asszony fülétől. — Télről jut eszembe — mondta a pap, halkabbra fogva a szót —• ideje, hogy egy kis orvosságnak való fenyővízről gondoskodjunk, Dominik... — Egy korsóval, vagy kettővel? — súgta vissza Dominik a kérdést. — Hát... kettővel jobb lenne. Jobb hát. Hosszú a tél s hülés ellen az ilyen magamfajta vénembernek más orvossága nincsen, te tudod... Dominik tudta. Tudta azt is, hogy a korsókat úgy kell becsempészni majd a papilakba, hogy a tiszteletes asszony meg ne lássa valahogyan. S egyenesen az irodába vinni, s ott is elrejteni őket a nagy hivatalos iratszekrény aljában, ahol asszonynépnek keresni valója nincsen. S ahol az öreg pap hozzájuthat észrevétlenül, valahányszor szükségét érzi. Tudta mindezt Dominik, hogyne tudta volna. —• Ma éjjel holdköltekor eljövök meglesni a görényt, tiszteletes úr — súgta oda bizalmasan a bajusza alól — velem jönnek a korsók is. —• Az irodában lámpavilág lesz — dörmögte vissza a pap, és huncut kis mosoly szaladt végig az arcán — hivatalos munkában leszek későig. A boltajtón egy asszony fordult ki, kosár csüngött a karján, Igaz tulajdon Igaz tulajdonnak nem kell irka-firka. Vérrel van megírva hősi emléktáblán, ki az örök gazda olyik ugaron. Igaz tulajdonnak parasztsor a titka. Verejték a nyitja, korán hajló háton. Ezért nem fog rajta semmi hatalom. Igaz tulajdonnak nincs: tegnapja, má-ja. örökös a násza, kit eke vasával sorsa eljegyez. Igaz tulajdonnak nincs bérjövedelme. S ha viszik is, vetne? ilyen bolondul csak szerelmes ha tesz. Nappal nap sugára, éjjel mályvarózsa hajt dologra, csókra, — suttogja titokba’: “te vagy örök gazda, más nem is lehet.” Igaz tulajdonnak gond a hozománya. Élet annak ára! De végig csinálja, aki így szeret. És ha néha-néha öntudatra ébred, karolja szivével a nagy mindenséget. S biztos mosolyában ül a nyugalom. Igaz tulajdonnak nem kell irka-firka. Vérrel van megírva, hősi emléktáblán, —verejtékbarázdán, ki az örök gazda magyar ugaron. Kaposvár, 1953 március. Iváni Zoltán. 11
