Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1958-06-01 / 6. szám

Sovány puszták helyett szép országot adott,

Jó baromtenyésztőt, tágast és gazdagot,

Nagy széles folyókat, halat bennök sokat,

Vadas erdőt, hegyet, tiszta forrásokat.

De többet akaránk tudni az őseknél: Megszűntünk áldozni buzgó kútfejeknél, Rátettük kezünket sok áldozó kőre S új Istennek raktunk templomot belőle.

Ezért, hogy az Isten, magyarok Istene,

Nagy haragra gerjedt népének ellen És mondá: erőmet rajtok megmutatom, Elsepervén őket, földjük másnak adom.

Amit elmondott, azt meg is cselekedte,

A szép kútfejeket mind kiürítette,

A folyóvizeknek elszelé futását,

Zöld méreggel vonta be a tavak hátát.

Hiába könyörgünk most az új Istennek Hogy szakassza végét a veszedelemnek;

Erősebb a régi, az ősek Istene:

Jaj nekünk! mert nagyot vétkeztünk ellene.

Azért, uram király, kérjük felségedet:

Töröld el közülünk az új tiszteletet,

Régi Istenünkhöz folyamodjunk vissza, Áldozzunk a kútnál, hadd legyen az tiszta.

Ezt kell tenni, uram, s ezt fogjuk mi tenni, Mert nem akarunk mind egy lábig elveszni,

És ez egész néped kívánsága pedig,

Csak a papoké nem, kik a bárányt szedik.”

így beszélt az ember, akkor félre állva:

Nagy kiáltozás lett utolsó szavára,

Ráhagyá a népség, de a kegyes király Felháborodék a pogány beszéd miá.

összetette kezét, hogy reszketett belé És nagy indulattal az égre emelé,

Maga is felnézett; mindenik láthatta, ,

Mert egész fejével őket meghaladta.

És mint szózatot, mely a pusztába kiált,

Haliák imádkozni a felséges királyt:

“Hatalmas Úristen! seregeknek ura! haragod e népre ne gerjedjen újra.

Oh, ne vond el tőlük lelkednek világát,

Inkább orvosold meg elméik vakságát;

Nagy Isten! mutasd meg erejét csudádnak: | Teremts csodát nekik: hisznek, mikor látnak.”

Még soká könyörge, mert mozgott a szája Nézvén a magas ég domború boltjára: Megnyitá azt Isten és látást mutatott,

De amit a király csak maga láthatott.

A nép pedig bámul a kegyes királyra,

Hamutól megőszült fedetlen hajára,

Nézi, nézi, hát csak azon veszi észre,

Hogy viiágosság száll a király fejére.

Megdöbbent a mellök, hajuk felborzadott,

Egy szilaj hidegség a szivükhöz futott,

Térdre hulladoztak és úgy könyörgének A nagyhitü király erős Istenének.

Hí. *

A király, végezve buzgó könyörgését,

Vissza sátorába intézte menését,

Elvonult a sátor benső rejtekébe,

Künn maradt ellenben térdepelő népe.

Ott letette a gyászt, bibor köntöst vett fel,

Szög haját megkente illatos kenettel,

Arany koronáját a fejére tette,

Aranyos kéziját balkezébe vette.

És kiment a néphez, és hirdette annak: “Örvendj, népem, örvendj! adj hálát Uradnak! Adj hálát az élő, egy, igaz Istennek;

Mert megadta végét a veszedelemnek.

Gyönge szolgájának, mert látást mutatott, Népem orvosává engem felavatott:

Jertek el! lássátok s higyetek nevében:

A keresztyén népek igaz Istenében.”

Szóla s ment előre, a csoport követte,

Pázsitos szép helyre a népet vezette,

Tegzéből nyilat tön a felvont idegre,

S inte mindnyájoknak: térdepeljenek le.

Megfogadta a nép. Akkor a fejdelem

Ment tovább s megálla egy dombosabb helyen,

Kézivét koronás feje fölé tartá, —

Pendült a feszes húr, mikor elpattantá.

A nyíl meg süvöltött a levegő égben,

Mint egy futó csillag tündökölt reptében,

Majd leszállt a földre szárnyasuhogtatva, Szigonyáig fúrta fényes hegyét abba.

A király pedig ment fölvenni a nyilat,

S ím egy fülevél van kopótyuja alatt:

Ismeretes fűnek volt az a levele,

Melynek a nép száján keresztfű a neve.

S monda László: “íme gazdag kegyelmében Füvet adott Isten csodálatosképen,

Melytől enyhülést vesz a dühös nyavalya,

S megszün öldökölni a halál angyala.”

Adta kézről kézre, hadd ismerje minden, Ismeré azt a nép, szedett abból menten, Szájról-szájra terjed híre a csodának:

A sír szélin állók visszafordulának.

Megállt a halálnak vészes áradása,

Régi medre közé visszatért folyása,

Házakban az élők folyvást szaporodtak, Megsiratva mentek földbe a halottak.

A nép is e dolgot megtartá eszében,

Hite megerősült igaz Istenében,

Nem sóvárga többé pogány áldozatra, Lelketlen kövekre, vagy forrás-patakra.

A fűnek pedig, hogy lenne emlékezet,

A “keresztfű” helyett ada másik nevet: Felragadt az új név s a füvet ma is még Szent László füvének híja a magyar nép.

3