Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-05-01 / 5. szám
Panna és Pacsirta Pál is szorgalmasan hordták az ennivalót mindig éhes csemetéjüknek. A százágú vén juharfán is nagy volt a sürgés-forgás. Kikeltek a varjúházaspár fiai! Varjú Vendelnek a háza jó magasan állt a juharfa ágai között. Szép, tágas és kényelmes ház volt és a kíváncsi szemek elől teljesen eltakarta a sűrű zöld lombsátor. Varjú Veronika éppen a napokban költötte ki benne három csupasz, nagycsőrű és éhes fiókáját és Varjú Vendel megkettőzött szorgalommal hordta haza a finom falatokat. Mindketten nagyon örültek az újszülötteknek. Széltől is óvták, harmattól is féltették a kicsinyeket, s Veronika, míg szárnyával takargatta őket, fekete szemét forgatva büszkén mondogatta: — Ó, az én fiókáim a leggyönyörűbbek az egész erdő kerekségén ... Ám Rigó Rózsika, aki a szomszédban lakott és olyan dölyfös és kényes volt, hogy szóba se állt holmi varjúnépséggel nem így vélekedett. Egy délután ugyanis, mikor Varjú Veronika délutáni álmát aludta, befurakodott Rigó Rózsi a lombok közé és mintha csak baráti látogatást tenne, egy gyönyörű hízott katicabogarat vitt az egyik fiókának. De az nagy éhségében majdnem a fejét is elnyelte Rigó Rózsinak, még örülhetett, hogy ép bőrrel szabadult a Varjú-házaspár tanyájának közeléből... Nosza sietett is elpletykálni az erdőben, hogy az újszülött varjúcsemeték valóságos ördögök, és soha életében csúnyább portékát nem látott, pedig már elég hosszú ideje él az erdőn! Mikor Kakukk Krisztinával találkozott, neki is elújságolta, milyenek a varjúcsemeték. — Ajándékot vittem nekik, és majd leharapták a fejemet!... Nosza több sem kellett Kakukk Krisztinának! Ment, gyorsan, hogy sajátmaga győződjön meg az igazságról, és megleste ő is a három varjúfiókát. Felverte aztán az egész erdőt úgy, hogy Mókus Máli, aki éppen délutáni szunyókálásra akart visszavonulni, nem állta meg, hogy rá ne kiabáljon Kakukk Krisztinára: — Nem szégyenled magadat? Inkább végy példát Varjú Veronikáról, hogy milyen szépen neveli a gyerekeit, nem úgy, mint te, aki másik madár fészkébe tojod a tojásaidat! Fogd be hát azt a csúnya nagy szádat, ahelyett, hogy fellármázod itt az egész erdőt!... Erre aztán elhallgatott Kakukk Krisztina, behúzódott a mogyoróbokorba, és csak ott mert dohogni magában, hogy minek üti bele ez a Mókus Máli is mindenbe az orrát... Varjú Veronika pedig mit sem törődött a pletykával. Az ő szemében az ő három gyermeke volt a legszebb a világon, és szívrepesve várta, mint nőnek és tollasodnak a fiókái. Délelőttönkint sétálni indult a málnabokrokkal szegélyezett korzón. Büszkén lépegetett új fekete ruhájában, karján lóbálva vadonatúj lakktáskáját. Még a málnabokrok aljában lakó százszorszépek is összedugták a fejüket, és szinte elámultak az irigységtől. Most Bagoly Bertalan tanító úr is ráért pihenni. Az évzáró vizsga jól sikerült, és Bagoly Bertalan tanító úr meg lehetett elégedve a tanulókkal is, meg önmagával is, hogy sok vessződségének mégis csak megvolt az eredménye. Tudta ő, hogy a nebulók nyáron át sem felejtik el, amit tanultak, és akármilyen féktelen is lesz a kedvük, nem merészkednek túl az erdő kökénybokorhatárán, mert azt szigorúan megtiltotta nekik. Bizony nem is tanácsos túlmenni a kökénybokorhatáron! Azon túl kezdődik a másik erdő, a gonosz Gorgó erdeje. Ebben az erdőben sem harangvirág, sem százszorszép nem nyílik, csak csalán, meg útilapu, beléndek, meg külsőre szép, piros és fehérszínű gomba, de az mind mérges volt, s ha egy kis bogár, vagy méhecske rászáll, azonnyomban holtan esik le róla. A mókusok családjából sem lakik ott senki, de még madár, vagy egyetlen pókocska sem, csak csúf kígyók, meg varangyok-VAK BOTTYÁN A császári hadseregben a török háborúk folyamán Botytyán János egyszerű huszárból ezredessé verekedte fel magát. De bármilyen bátor és kiváló katona is volt, a bécsi Haditanács nem nézte jó szemmel, mert magyar volt. Mint császári ezredes, többizben állt szemben a kuruc csapatokkal. Egyik ütközet előtt párviadalra hívta ki a “legvitézebb” magyar tisztet. Ocskayval került szembe. Mindkét vitéznek az volt a híre, hogy testüket nem fogja a golyó. Bottyán lova, amelynek bizonyára nem ez volt az első ilyenfajta kalandja, úgy táncolt-forgott a pisztoly csöve előtt, mint a szitakötő. Ocskay lövése eldördült, és Bottyán a lova nyakára hanyatlott. — Elég volt, öreg apó? — kérdezte gúnyosan a kuruc. De a sebesült váratlanul fölemelkedett nyergében, kilőtte pisztolyát, miközben azt mondta: — Ezt a gombócot nyeld le, cigánypurdé! Most már Ocskay esett a lova nyakára, a szájából vastag sugárban ömlött a vér. Mind a két bajvívót saroglyán kellett elvinni, de mivel jó páncélinget viseltek a dolmányuk alatt, csak az ütés erejét sínylették meg. Vitéz ember volt tehát Bottyán ezredes, mégis minduntalan haditörvényszék elé került besúgás alapján. Mikor már harmadszor is vasra verték, megsokallta a császáriak viselkedését, és átpártolt Rákóczihoz. Bécsbe szállítása közben egy falusi házban tartották fogva, ahonnan a parasztok éjjel megszabadították, és így került át Rákóczi táborába. A Haditanács megtorlásképpen bebörtönözte feleségét, aki egy év múlva a bécsi vár földalatti pincéjében meg is halt. Természetes hát, hogy a bécsi udvar legádázabb ellensége Vak Bottyán lett, aki lelkesen szolgálta ezentúl a magyar fejedelmet. 61
