Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1958-05-01 / 5. szám

A magyar győzelmek ságharcban és az 1848-49-i szabadságharcban. A Rákóczi féle szabadság­­harc a nemzet hatalmas ere­jű megmozdulása volt, és nemzeti történetünknek talán legnagyobb háborús teljesít­ménye. Az akkor 2 milliós magyar­ság 75 ezer katonát állított ki, és nyolc évig harcolt a világ egyik legnagyobb had­seregével szemben. Rákóczi­ról hőskölteményt írtak Fran­ciaországban: egyes vezérei­nek neve, mint Bezerédyé, Baloghé, Bottyáné, ócskayé egész Európát bejárta. A sza­badságharc öt nagy ütköze­tét a Vadkert-Romhány mel­letti kivételével, Rákóczi el­vesztette, de vezérei igen sok dicsőséges győzelmet arattak, sokszor ellenséges túlerővel szemben. Az 1848-49-iki szabadság­­harc, a külföldi hadtörténé­szek megítélése szerint, nagy­szerű katonai teljesítmény volt. Görgey felvidéki hadjá­rata, a szolnoki, isaszegi, váci csaták örökre emlékezetes katonai teljesítmények. A magyar nép katonai képes­ségeit legjobban az mutatta, hogy Görgey a rossz népfel­kelő és újonc hadseregből rövid idő alatt európai szín­vonalú hadsereget tudott szervezni. Az első és a második Világ­háborút — sajnos — nem ír­hatjuk a győzelmeink közé. Mindkét háborúban rengeteg magyar hőstettet jegyzett fel a hadtörténelem. A limano­­vai lovasütközet — a piavei harcok — lengyelországi had­járat — a doni harcok — a Tatárhágó védelme — a deb­receni katlan-csata — Buda­pest védelme — Székesfehér­vár visszafoglalása — mind hősi tettek, végső győzelem nélkül... Magyarországot felszabadí­tó győzelmünk záloga a ma­gyar ifjúság, amely a legu­tolsó megmozduláskor meg­mutatta ,hogy méltó leszár­mazottja az évezredes ma­gyar hősöknek. — Nem bírom már hallgatni ezt a sok aljasságot! Megőrülök bele... S a rádió hangjára, feleletképen, kint is hangosan gondol­kodtak, hadonásztak még azok is, akik egyedül mentek. —• Ki hívta őket?! — kiáltott egy őszhajú, csüngőbajszú munkás s egy fiatal diákforma felgyülemlett keserűségét a ke­rítés tövébe köpte. Két asszony, ócska fonott kosárral a karján, megállt, öklével fenyegetve a rádiót, mintha az élő teremtés lenne, ki aljas hazugságözönnel maga önti el az ország levegőjét. Az egyik még toppantott is: —• Szétlövik a várost újra, ezek a gazemberek! Kit védenek? Az ávósokat! Vezetőket!... De nem a népet!! Csak lenne erősebb a karom, odamennék segíteni azoknak a szegény fiúknak... Sovány karján felcsúszott a kabátujj, ahogy csontos öklét a szeméhez emelte. Hangja megcsendesedett, de azért hallhatták tisztán: — Az én Ferkó fiam nem jött haza az éjjel. Csak az a Nagy úristen vigyázzon rá, kergesse ki ezt a hitvány hordát, majd én dQlgozom addig a többi ötre, én, magam!... Már körülállták őket az emberek, bólogattak, hozzáfűzték a maguk keserűségét... De hiszen az utca köve is keserűségből van most kirakva Budapesten! Réti Sándor lelkes szemmel nézett kifelé, félig csak magának mondva: —• S nem fél, nézzétek, ezt a szegény, maroknyi népet: hi­szen a kijárási tilalmat megszegők bármelyikébe golyót ereszt­hetnek — mert ők félnek tőlünk, hogy csoportba verődve puszta öklünkkel megyünk ellenük... A nyomorultak!... De nem pa­rancsol már nekünk többé az orosz, úgy látom! Megyek én is Miklós barátomhoz, megnézni, mi van velük. — Ne menj, fiam, — kérlelte édes, mert félt, hogy valami baja lesz apának a hosszú úton. Villamos, kocsi nem járt a fel­szaggatott úttesten. Ki is vezette volna a kocsikat? Ki adta volna az energiát hozzá? Sztrájkban állt az egész ország, farkasszemet nézve kínzóival, a kétszázmilliós vörös Szovjet katonáival és magyarnak nevezett szolgáival. Csak a pékek nem sztrájkoltak. Ne érezze a magyar gyerek, hogy élet-halál harc folyik itt. Egyen! Meg a tejesek sem sztrájkoltak. Aztán meg víz, villany is volt, amennyi kellett a népnek, első pillanattól megszabva ennek a csodálatos forradalomnak a jellegét: “Mi, a magyar NÉP visszük ezt végbe, kéz a kézben, egymást segítve, hogy parányi erőnk, hitünkkel sokasodva beletaláljon az ellenség szi­vének közepébe...” Édesanya titokban letörült egy könnyet. Újra, meg újra el­mondta: — Vigyázz magadra, apa! Réti Sándor már kabátját húzta. — Ugyan, Eszterkém, a Margit-körút nincs is olyan messze s nem vagyok gyerek! Miklósék biztosan több hirt tudnak, mint mi. Ne aggódjatok, sietek haza. Sanyi kisérte ki a kapuig. Kint mélyet szippantott az őszi levegőből. A kis kert kései napfényben fürdött. Édesanya kri­­zántinjai szelíden bólogattak borzas fejükkel a kavicsos út két oldalán. Vastag levélszönyeg borította a gyümölcsfák alját, csak a kapunál ültetett két kis fenyő zöldéit most is. A szúrós ágacs­kák közt pók szőtte hálóját, s a levegő tele volt párás őszi illa­tokkal. A szomszédban, Spitzhütteléknél szilvalekvárt főztek; ennek szaga is megcsiklandozta Sanyi orrát. — Mari biztosan ott lábatlankodik a lekvárfözö üst körül — gondolta, hiszen húga az Öreg Spitzhüttel néni kedvence volt s különben is... Mari nem igen maradt ki ilyen finomságokból. Olyan furcsa volt ez, a csend, sehol villamosok csilingelése, autók tülkölése, a téglagyár kéménye is csendes... De fent, a Hármashatárhegy kapaszkodóján — tiz perc gyalog —, a 56

Next

/
Oldalképek
Tartalom