Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1958-05-01 / 5. szám

S újból nekifeküdt az evezésnek. Kissé ké­sőbb azt kérdezte: — Elég messze vagyunk már, Harry? —• Még nem; én elég jó úszó vagyok. Olyan messzire kell mennünk, hogy ne térhessek vissza Dinardba, ha a tengerbe ugróm. — Én nem tudok úszni, — szólt John. Végre Harry a bárka fenekére dobta evező­jét, John felé nyújtotta sapkáját, benne a két papirlappal. Amaz kivette az egyik lapot, szét­bontotta azt és olvasta: — John Stop. A hangja remegett egy kissé. Rövidke csend állt be, majd John szólt: — Nagyon helyes. Mindjárt beugróm a ten­gerbe. —• Nem olyan sürgős, — válaszolt Harry elő­zékenyen. — Kedves barátom, igazán rendkívül sajnálom. — Bevallom, én is, Harry... meghalni... Olyan szép, valóban szép terveim voltak, ame­lyeket maga is ismer, Harry. Az atyám gyárat akart nekem berendezni Bostonban, sőt... ezt nem is mondtam soha el magának, Harry... arra számítottam hogy maga társulni fog ve­lem. Mutattam magának a gyár terveit; én azonban, nagyobbra, terjedelmesebbre szerettem volna, de hiányzott hozzá százezer dollár... Igen, körülbelül ennyi.... Maga talán betár­sult volna a gyáramba ezzel az összeggel, Harry és nagyon sok pénzt kereshettünk volna együtt----­—■ Ez csakugyan nagyon szép terv volt, John; de miért is nem beszélt nekem soha erről a társulásról? Hány munkással is dolgozott vol­na abban a gyárban? — Sokkal, nagyon sokkal... íme, mit sze­rettem volna magával együtt csinálni, Harry. S itt hosszasan leírta az egész gyár berende­zését, a nagyszerű felszerelést, a nélkülözhetet­len munkatársakat, termelési és eladási mód­szereit, a szükséges reklámot, az ügynökök szervezetét, a hasznot, mindent. Harry feszült figyelemmel hallgatta, s fejével időnkint he­lyeslőén bólongatott. Aztán azt mondta. — Igen, ez valóban nagyon szép terv... John Stop még huzamosan beszélt a gondo­latokba mélyedt Harrynak. Midőn végre elhall­gatott, barátja, némi habozás után, így szólt hozzá: — Nagyon boldog lettem volna, kedves John, ha társulhatok magával. Sőt. .. hallgasson ide... — azon gondolkozom, hogy... végre is... hogy is mondjam csak?... hát csakugyan föltétlenül szükséges, hogy maga a tengerbe ugorjék? — Megígértem, Harry! — Nem tesz semmit; én kitörültem az Ígé­retét az emlékezetemből, és társulok magával, John. Jobb lesz ez így. Menjünk vissza Di­nardba, jó? Ott majd megbeszéljük a dolgot. — Rendben van. Megragadták az evezőket, és igazi atlétákhoz illő mozdulatokkal evezni kezdtek. John egy­szerre megállt, és félénken kérdezte: — Mondja Harry... feleségül veszi a drága kicsi Edithet?. .. Nekem már nincs jogom hozzá... — Miután társulok magával, azt hiszem jobb, ha nem veszem feleségül... — jelentette kis rövid gondolkozás után Harry. —• Én is azt hiszem — válaszolta John. — Aztán meg később, ha még mindig szeretjük ezt a drága kis szivet, bármikor újból sorsot húzhatunk, mint ma. Ugy-e, kedves barátom? SIMON VIRÁG Baj ó-éren hó szállattyán nénikém — Simon Virágnak csizmája volt. Piros szattyán. Piros volt a kötője is. S — de lobogott hogyha szél volt — Simon Virág nagyon szép volt. Hóba járva szamárháton jöttek a juhászlegények s Radvány körül a szikháton vassá fagyott kottyanok közt forgatták a hosszú kampót, hogy elugrassák Kéri Jankót. Ám Kéri Jankó mégse szaladt, jött bátran a botos bálba s a vén mestergerenda alatt táncolt határszép Virággal — lábuk alig ért a földre s járták az időbe nőve... így múlt el a tél, a víg farsang, de el is múlott mindörökre. Jankóé lett káplári rang; fülébe réz trombita szólt s úgy elcsalta szegényt innen, hogy azóta híre sincsen. Mondják, messze túl a hegyen verekedett a muszkával, hogy másoknak hazája legyen. Verekedett... golyó érte, s fel se nézett aztán többé, csak ledült az ibolyák közé... Nénikém — Simon Virágnak a könnyeit meg a bánatát, hogy mondjam el a világnak? Mondhatatlan kínja helyett pár szóval szólok felőle: fekete lett a csizmája, s fekete (lett a kötője. Sinka István. 32

Next

/
Oldalképek
Tartalom