Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1958-05-01 / 5. szám

És minden szóhoz mozdult egyet a tűz fölé hajló fekete alak, ahogy a két marokra fogott kavarórudat megforgatta az üstben méltóságteljes lassúsággal ,mint aki fontos szertartást végez.

A “mi mindennapi kenyerünknél’’ tartott már az imádság, amikor Emánuel odaért a tűz fénykörébe. Öreg Lukácsot megismerte nyomban ott a fatönkön, ahogy előre hajolva belebámult a lángokba. De a másik kettő ismeretlen volt. Cserzett arcú legények, feketék, bozontosak, pásztorok. A tűznél lévők még nem vették észre. Egyszerre csak valami furcsa elfogódottságot érzett. Letette az útitáskát maga mellé.

— És... bocsásd... meg... a... mi... vétkeinket... — morzsolta rendületlenül és kitartó lassúsággal az ima szavait a kavarólegény, s Emánuel zavarában egyik lábáról a másikra állott. Aztán a barna sötétségben meglátta a leány fehér ingét, ahogy fölfele jött a vizzel. Megvárta amíg közelebb ért, aztán megköszörülte a torkát, és előre lépett:

— Pásztorok! — kiáltotta bele érces csengő hangon az estébe — Pásztorok, szegényemberek! Eljöttem, hogy meghirdessem néktek a szabadulást!------Folytatjuk --------BAJUSZ

Irta: Terescsényi György

Egy napon mély megdöbbenéssel különös változást észleltem magamon. Mosakodás után a tükörben halvány árnyékot láttam a felső ajkamon. Ismételten bedörzsöltem szappanhabbal: s az árnyék ott maradt.

Kora reggel volt, egyedül állottam a konyha sarkában, mezítelen felsőtesttel, dideregve. Édesanyám a tűzhely előtt foglalatoskodott a reggelinkkel, apám még aludt.

— Bajusz... — képedtem el és arcomba szaladt a vér.

Egy borzas, eltátott szájú, bamba arc nézett vissza rám a tükörből. Vékony nyaka alatt ösztövéren ütköztek ki a kulcscsontok, láttam sovány mellkasát és az izmosodni kezdő vállak szögleteit.

Jó darabig vizsgáltam ott magam, mígnem anyám rámszólt:

— Itt a kávé. Félnyolcat üti. Siess, elkésel az iskolából.

Felkapkodtam a ruháimat, leöntöttem az italt, zsebrevágtam a zsemlét, hónom alá a könyveket.

Az iskolában Csányi Pali volt a padszomszédom. Egy rézöntő fia, kövérkés, szőke, tejképű fiú. Azonnal az arcába néztem s kerestem orra alatt az árnyékot. Sima volt az ábrázata, szinte fényes és rózsaszínű. Semmi nyoma a bajusznak.

— Elhoztad a Csíle ötöst? — kérdezte mindjárt, de én letorkoltam.

— Hagyj békén ezekkel a dolgokkal. Nem gyűjtök több bélyeget!

Pali csodálkozott s fürkészve mért végig.

Énekórán néhány hang elcsúszott a torkomon. A tanár úr bosszúsan figyelmeztetett s én erőlködve követtem a többit. Az „alt” csoportban állottam. Összesített, négyszólamú kar volt, az intézet különböző osztályaiból kiválogatva: szoprán, alt, tenor, basszus. Ünnepélyre készültünk s egy szép kántust tanultunk be.

Miattam újra, meg újra ismételnünk kellett a szólamot.

— Ejnye, mi van veled? — kiáltott rám megint.

Erőltettem magam, s még rosszabbul sikerült.

Akkor kiszólított a harmonium mellé.

— Énekeld a skálát, — biztatott s fújni kezdtem fölfelé a hangokat.

— A... há, há, há, há...

—i No, jól van, — mondta aztán és szelíden megveregette a hátamat. Beállított a tenorok csoportjába.

Csupa nagy fiú közé kerültem. Felsőbb osztályosok voltak s a negyedik béből egyedül én sorakoztam melléjük.

Másnap visszakértem Csótitól az Utolsó Mohikánt s a többi kölcsön adott könyvet.

—. Egészen elrongyoltad! — förmedtem rá.

Vasárnap hajnalban ébredtem. Felkapkodtam a ruhát s kilopózkodtam a konyhába. Motoszkálásomra előbujt Kámfor, a kutya.

— Csendben maradj! — figyelmeztettem s az eb mindjárt engedelmeskedett. Fojtott hangon beszélgetni kezdtünk. Az állat a szeme villogásával, a farka rezgetésével, a nyelve öltögetésével felelgetett.

— Nem tudom még, Kámforkám, hogy hova

18