Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-05-01 / 5. szám
molyán — fölment Istenhez. Én Lukáccsal vagyok most, aki pásztor a hegyen. A fiatalember lassan leült a fűre, s könyökére támaszkodva elhevert rajta. —■ Valaki sokat beszélt rólad — mondta lassan — egy cigány, aki néha ennivalót vitt föl a remetének. Piluc volt a neve annak a cigánynak. A vak leány bólintott, és ujjaival végigsimogatta a kezében lévő virágokat. — Tudom — felelte — Samu, a boltos, küldte vele az ételt. S te a Samu fia vagy, aki tizenkét évvel ezelőtt elmentél innen. A csönd egyszerre súlyos lett és szomorú a kis tisztás fölött, s hallani lehetett a halott falevelek halk neszét, ahogy egymásután aláperegtek a bükkökről. — Én öt éves voltam akkor — folytatta a leány egy idő múlva — és emlékszem jól, amikor Samu, a boltos, följött hozzánk. Soha sem volt fönt nálunk, csak akkor az egyszer. Nehezen szuszogott, mert nem volt szokva a sziklákhoz. Mi ott ültünk a barlang előtt a napon, és messziről hallottuk jönni. “Valaki Istent keresi’’ — mondta a Szent Ember mellettem — “s mert nem tud egyebet tenni, hát hozzánk fordul. Legyünk jók hozzá, Rozika.’’ Ezt mondta. Aztán hallottam, ahogy apád fölkapaszkodott a csapáson, megállt a barlang előtt, aztán leült mellénk. Sokáig nem szólt, csak szuszogott, és hallottam a szivét verni, úgy vert mint egy nagy fáradt harang, és hallottam a könnyeket a torkában, amik nem engedték, hogy szóljon, sokáig. Egy idő múlva megnyugodott, és ezt mondta: — “Elhagyott a fiam, Szent Ember. Elment ,mert szűk volt neki a mi völgyünk és magosak voltak neki ezek a hegyek, és szegényes az élet, amit mi élünk. Elment és soha sem fog visszajönni...” — Ezt mondta az apád. — És mit mondott a Szent Ember? — kérdezte Emánuel szomjasan, és a hangja rekedt volt az izgalomtól. —■ “Visszajön a te fiad’’ — mondta a Szent Ember — “és nagy dolgok történnek akkor, amikor visszajön. Csakhogy hosszú utat kell megjárjon addig...” — Ezt mondta? Hogy nagy dolgok történnek, amikor viszsza jövök? — Igen. És apád megkérdezte: — “És én...? Én fogom-e még látni az arcát? És ott lesz-e mellettem, hogy áldásomat adjam, amikor meghalok?” —• És... és mit mondott a remete...? — “Látni fogod”, — mondotta. — És? — Többet nem mondott. — És...! — A Szent Ember látta a jövendőt — válaszolta meg a leány komolyan, majdnem rendreutasitóan a ki nem mondott kérdést — és amit mondott, az igaz volt mindég. —■ Hála legyen az Istennek — mondta a fiatalember, és nagyot, megkönnyebbültét sóhajtott. Sovány, sápadt arcán kigyult egy széles, boldog mosoly — Hála legyen az Istennek. — Igen — bólintott a vak leány — Samu, a boltos, azóta is várja vissza a fiát. Bár a Szent Ember már több éve nem él. Egy este elaludt kint a barlang előtt a lemenő nap melegében, és nem ébredt föl többet. — Te hány éves voltál akkor? —. Tizenkettő. Lukács jött föl értem, a pásztor. Azóta ott élek náluk, a juhokkal. — Öreg Lukács. Emlékszem rá. Mintha kifogyott volna a szó, a csönd újra közéjük süllyedt. Mélyen lent a völgyben egy patak zúgott valahol, de a hangja alig volt több egy távoli zsongásnál. A leány keze elindult a fű között, és egymásután tépte le a zsenge, lila virágokat. Markában lassan nőtt a csokor. Petőfi Sándor: HONFIDAL Tied vagyok, tied, hazám! E szív, e lélek; Kit szeretnék, ha tégedet Nem szeretnélek? Szentegyház keblem belseje, Oltára képed, Te állj, s ha kell: a templo- Eldöntöm érted; (mot S az összeroskadó kebel Végső imája: Áldás a honra, istenem Áldása rája! — De én nem mondom senkinek, Ki nem kiáltom; Legkedvesebbem hogy te A nagy világon. (vagy Titkon kisérem lépteid, S mindegyre híven; Nem, mint az árny az utazót, Csak jó időben-De mint az árnyék nő, midőn Az est közelget: Nő búm, ha sötétedni kezd, Hazám, fölötted. És elmegyek, hol híveid Pohárt emelve A sortól új fényt esdenek Szent életedre; S kihajtom egy cseppig borát A telt üvegnek, Bár keserű... mert könnyeim Belé peregnek! Ady Endre: ELILLANT ÉVEK SZŐLŐHEGYÉN Tort ülök az elillant évek Szőlőhegyén, s vidáman bugy(gyan Torkomon a szüreti ének. Ónos, csapó esőben ázom S vörös-kék szőlőlevelekkel Hajló fejem megkoronázom. Nézem a tépett venyigéket, Hajtogatom részeg korsómat S lassan, gőggel magasra lé(pek. A csúcson majd talán megáldok, Földhöz vágom a boros-korsót S vidám jóéjszakát kívánok. 15
