Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-05-01 / 5. szám
roppant magyar sereg tűnik fel. A felmentők azok, kivont karddal közelítve!;.. — Allah! — üvöltenek fel az elől lovagló törökök s oly gyorsan fordítják meg lovaikat, hogy szinte egymáson gázolnak keresztül. Ez kellett csak a magyar vitézeknek! —- Menekül a török! Utánuk!!... — kiált fel rekedten valamelyik, és mint egy ember rontanak a menekülőknek, hogy új erőre kapva ritkítsák azok sorait... Aki még elmenekült a kontyosok közül, azt futni hagyják, maguk is végképp kimerülve. Meg már a nap is lebukott, utolsó piros lángolással megfestve a holtakkal borított homokot. Éppen akkor ért a huszárok mellé a Kecskemét felől Budának hajtott sokszáz barom, mit a török messziről felmentő seregnek nézett s ami miatt megfutott. Pedig kivont kardjuk nem volt egyéb hatalmas szarvuknál... Ez egy percre kedvre derítette a magyar vitézeket. De hogy öszeszámlálták, hogy a másfélszázból csak hetvenötén maradtak, mély búnak ereszkedtek. Веке Pál melléből kiszakadt a sóhaj, amint levett sisakkal nézte a csendes csatamezőt. — Édes jó fiaim!... Magyar vitézeim... De megvert minket a magasságos Úristen! Hol vagy vitéz Hegedűs János, édes atyámfia? Élsz-e még ez világon, vagy megholtál?... Aztán arcra borítgatta az útjába eső holtakat mind, de egyikből sem nézett rá Jancsi kedves arca. —- Te feddtél engem kemény szóval... s te fekszel itt, holtan. Hol vagy, Hegedűs János!? Hogy szétnézett vörös szemhéjával, egy magános lovat látott óvatosan lépegetni a holttestek között .A homályban is megismerte. — Ali baba! keresd! Keresd gazdádat!,.. Már akkor meg is lelte a ló gazdája szagát. Fülét hátracsapva szimatolt egy halom holt török felé, s halk nyihogással adta tudtul, hogy rálelt arra, akit keresett. Patájával tolta félre a török hullákat. Aztán a szeretett arcot érinve orrával, nyalogatni, mosogatni kezdte róla a fekete vért. Веке Pál odarohant. Térdére vette a lecsukló fejet. — János! Jancsikám! Élsz-e még?... Mázsás percek után szétnyilt a cserepes két ajak, s ezt suttogta: — Vizet... A hadnagy leoldotta bőrtömlőjét, és bort töltött az elgyötört szájba. A tizedes nyelt egyet. Aztán mégegyet. Majd így szólt: — Élek. De már csak... alig vagyok. Веке Pál azonban erős karjába vette, és vitte — az élők közé. — Hála legyen Istennek, hogy mégis — vagyunk! Azt hívem, odaveszünk, ahány an útnak eredtünk, de megfutott az ellenség... Foglyot ugyan csak egyet ejtettek, egy hájas, megsebesített fő-törököt, de háromszáz török holtan maradt Bogacz homokján. Hogy a csatának hírét vitték, szereket is kaptak az egyik tiszamentl faluból, halottaik elszállítására. A drága török fegyvereket, himes ruhákat felosztották egymás között, a holtak lovait a maguké mellé kötötték. Szekérrevaló török fejet is vittek, annak hegyébe ültették a fő-törököt, ki egész utón nyögött, és jajgatott. Jancsit két nyereg közt vitte vesszőből rögtönzött ágyon ördög Mátyás, meg Füleki Laci. Nem is tudott magáról semmit, csak összeviszsza beszélt egy darabig, aztán újra elvesztette eszméletét. Csak harmadik nap tért magához a huszárszálláson. Apróra elbeszéltetett magának mindent Füleki Lacival. Felkönyökölt fektéből, úgy kérdezte: — Örült hát a főkapitány a kövér “igazhitűnek”? Füleki haraggal legyintett. —■ Csak láttad volna! örömében meg se kérdezte, hány magyar vitéze maradt holtan. Веке Pál szemére is hányta, hiszen ismered, hogy “tőled ugyan mindnyájan odaveszhettünk volna. Csak a magad hasznával törődsz...” Erre aztán otthagyott minket Kerecsényi — és tegnap kiadta háromhavi hópénzünket — a magáéból. — Azt ugyan okosan tette! — vidámodott meg Jancsi, és számolgatni kezdte, mit vesz belőle Borcsának, csillagszemű mátkájának. Sajgó fejével nem törődve, az ablakhoz vezettette magát. Az ablaktábla be volt hajtva, ne zavarja a beteget a világosság. Jancsi kicsapta a táblákat. A török fejeket akarta látni. Ott feketedtek azok a karókon, a huszárvár kapujánál, hogy aki csak a várba lépett, megláthatta a huszárok vitézséget. Némelyiken még a török süveg is ott díszelgett, némelyik meg fényesre borotválva, egyetlen hajcsimbókkal köszöntötte az arramenőt. No, rútak voltak szegények, de az biztos, hogy senki nem sajnálta őket a vitézek közül! ^=^0©^=^ Zrínyi kirohanása Szigetvárról. 12
