Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-05-01 / 5. szám
vétem, jó tesz, ha kémet küldünk magunk elé, tudná az meg, milyen előttünk a bogaczi síkság. Füleki Laci, meg ördög Mátyás vállalkoztak a kémlésre. Messze előre lovagoltak, Buda irányába, de kis idő múltán ismét feltűnt veres pajzsuk, lobogó ruhájuk, s a felvert homok könnyű felhőbe vonta őket. — Mi történt? — vonta szeme fölé tenyerét Jancsi. — Hé, Lackó! Tán törököt láttatok? A két előreküldött visszarántotta lova kantárját. Füleki Laci maga mögé mutatott: — Arra éppen Buda felé testünk, mikor a távolban feltűnt a nagy fekete sereg. — Veres a lobogójuk, az anyjukat! — rikkantott közbe ördög Mátyás, s úgy megcibálta saját hollószárny bajszát, mintha tövestől akarná kitépni. Majd szétvetette az indulat. — Megleltük hát, amiért fáradtunk! — csillant fel a Jancsi szeme, Веке Pál azonban végig-végignézte mindnyájukat apró, fekete szemével. Csak aztán kérdezte Fülekitől: — Hányán vannak kutyák? — ... úgy öt-hétszázan. — Jelentette Füleki Laci lovát csitítva. Веке Pál egyhelyben topogott a maga kancájával. Döntenie keltett, de hamar. — Hm. Hétszázan... Hát akkor — mit akarunk mi ennyi török elten másfélszáz magunkkal? Vonjuk be magunkat a homokvölgybe... míg elvonulnak. ördög Mátyás még Ínyét is felhúzta erre a szóra. Mintha vicsorított volna a nemtetsző szótól. A többiek is morogtak hátul, és égő harcikedvükben azonnal készek tettek volna szembeszállni a túlerővel. Jancsi nem sokat tétovázott. — Tán megijedtél, Веке Pál, hogy elbújnál a török elől? Szava vágott, mint a penge, s úgy meredtek egymásra, mintha bajszukkal akarnák felnyársalni egymást. Jancsi meg folytatta, nekihevülve: — Te is vitéz vagy, a várban, a borivásbán. Tetteidet szájtátva hallgatják a legények. De most... most meghátrálnál? Веке Pál szeme elmeredt, bántotta a vád, mert igazság volt abban; szerette fitogtatni hősi tetteit. De gyáva nem volt. Ezt megölő ellensége sem foghatta rá. Csak nem akarta katonái vérét hiába ontani. Esztelen vállalkozás tett volna ez. De hogy a tizedes így megszorongatta, hangos szóval válaszolt, körülnézve elébb a naptól izzó homokon: — Ha így véled... én vezetlek benneteket. Hiszem Istent, itt is megsegél. Sokszor mentem már szembe a törökkel —• s a fejem mindenünnen elvittem. Ha nem nyertem, odébbálltam, a futást nem szégyeltem. Ha nem is volt dicsőség, hasznos volt magamnak!... Nagy bolond volt, ki kevés emberével sokkal szembe ment, és vakmerősége miatt ott veszett... Egy pelyhesállú huszár kinyújtott karral mutatott oldalra. — Imhol a török! Mint a sáskaraj!... Megmerevültek erre, ahányan voltak. Buda felől hatalmas sereg száguldott előre, de hogy a huszárokat látták, megtorpantak. Alig félpercig tartott tanácskozásuk, aztán, mint éhes fenevad, levegőt reszkettető kiáltással rontottak előre. — Utánam! — kiáltotta Веке Pál is, és kardját kézbekapva, beleaprított a törökök első sorába. Agya és fegyverhez szokott keze lázasan dolgozott. Jólcélzott csapással fordította te lováról az egyik hájas fő-törököt, s ezen a látványon úgy felbuzdultak vitézei, hogy sárkányként küzdöttek fejenkint két-három törökkel. Jancsi mellett éles nyihogással esett össze Füleki Laci fekete lova. Egy karvalyorrú janicsár diadalmas vigyorral sújtotta görbe kardját a földről felpattanó Füleki Laci felé. Csak Jancsi villámgyors vágása fogta fel a csapást, s a török kettészelt fejjel fordult te lováról. A török ló nagy fekete szeme elfordult a rémülettől. ösztöne súgta, hogy a kengyelében terhet nem érezve, törjön át a csatázok között, s meneküljön. De mire fejét felszegte, vaskéz tartotta zabláját. Jancsi keze volt az. — Pattanj fel, Lackó! — kiáltotta túl a harcizajt, s csak mikor barátját újra nyeregben látta, fordult a maga ellenfele irányába. A csel, gyorsaság, erős kéz mentette meg sok magyar huszár életét. Jancsi megint érezte, mint lepi el egész testét a verejték, és kemény izmai meg-megremegtek az istentelen csapások alatt. De állta a harcot. Szája kiszáradt, a puszta felvert homokja véresre sebezte Ínyét. Nem volt megállás, nem volt pihenő. Ha egyegy jó magyar vitéz halálát látta, új, meg új erő költözött beléje, s szinte eszét vesztve rontott a százfejű törökre. Alig vette észre, hogy szűnt a levegő forrósága. Hanyatlóban volt a bogaczi puszta napja; már a láthatár széléről nézte a véres verekedést. Mintha maga js sokallta volna a sok magyar rút halálát, finom felhőfüggönyt vont síró orcája elé... Веке Pál mellé keveredett Jancsi. Épp hogy kihúzta vértől csepegő kardját egy sárgaképű török bordái közül, Веке Pál ellene felé sújtott, hogy kiszabadítsa hadnagyát halálveszedelméből. Akkor valami ütés érte a fejét. Nem is fájt nagyon. Csak azt érezte, hogy valami meleg végiggördül a homlokán, bele a szemébe, aztán egy irtózatos erő kiveri kardját a kezéből, s ő zuhan... zuhan lefelé, a fekete mélységbe... Lova, Ali baba a túlerő elől megfutó huszárokkal fut. Az üres kengyel jobbról-balról veri véresre sebzett oldalát. Ki kantárja után kap, annak húsába mar. Életösztöne elkergeti onnan, ahol gazdája fekszik, csonka, holt törökök halmaza alatt, talán már maga is megmerevülve. Futnak a huszárok, visszafelé, feleannyian, mint ahogy Bogaczra érkeztek. Fut a török is utánuk, a gazdag zsákmány biztos reményében. Már-már el is érte őket, mikor Kecskemét felől 10
