Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-05-01 / 5. szám
EMLÉKEZZÜNK KÖRÖSI CSOMA SÁNDORRÓL Közel másfél évszázaddal ezelőtt, 1823 nyarán, különös idegen jelent meg a zanglai lámakolostor előtt. Gyalogszerrel járt, hosszú kaftánféle köntös takarta testét, szikár, éles arcvonásait a napsütés, a szél mélyen bevésett nyomai még keményebbekké tették. Háta mögött néhány lépéssel egy tibeti legény lépdelt, hátán közepes nagyságú ládát és batyut cipelve. A vándor egyenesen maga elé nézett, de a pillantása mintha a határtalan messzeségeket fürkészte volna. Keveset beszélt s ha szólt is, inkább csak azért tette, hogy szolgájával a tibeti nyelvben gyakorolja magát. — Az ott a zanglai gompa! — mutatott a tibeti legény egy hegy tetejére. A vándor tudta, hogy a tibetiek gompának nevezik a lámakolostort. Elérte utjának célját. Ide törekedett. A kolostorhegy lejtősebb, járhatóbb oldalát teleépitették kisebb-nagyobb, vallási jelentőségű tornyokkal, ereklyetartó csortenekkel, alacsony imafalakkal. Ezek közt vezetett fölfelé az ösvény. Lenn a hegy tövén kis falu terült el: Zangla. A különös idegen érkezése nagy feltűnést keltett. A falu apraja-nagyja kitódult a falu szélére, hogy a vándort megcsodálják. Ha öltözete nem is volt nagyon idegenszerü, azért napbarnított arcszinének ellenére is kitetszett rajta, hogy más, távoli égtájakról jött. A kolostorhegy jó néhány száz lépésnyire emelkedett a falutól. Elérték a hegy tövét és megindultak fölfelé a kanyargó ösvényen. A fogadalmi tornyocskák és tornyokkal koronázott kapuivek igy közelről nagyon furcsán, szinte kísértetiesen hatottak. Mindenütt a szokásos felírások, amelyeket már jól ismert: От mani Padme hum, ezek a szavak álltak bevésve minden kövön, minden kapun. A vándor, mint annyiszor, elgondolkozott a szavak értelmén. “Ó te drágakő a lótusz kelyhében.. A Lélek, Isten, a mindenségben, az emberben, a teremtés minden müvében. Nem lehet pogány az a nép, amely uton-utfélen ezt a mélyértelmü mondást látja és tiszteli. Súlyos, kissé lejtősfalú épület volt a kolostor. Keskeny, durván rótt kőlépcsőn lépdeltek föl, mig egy emeleti belső udvarfélére értek. Lámák ültek itt alacsony zsámolyokon és a kőkorláton át a messzeségbe néztek. Az érkezőkre pillantottak most. Szemükben egykedvűség pislákolt, nem tükröződött szemükben sem meglepetés, sem izgalom. —. Tiszteletreméltó, — szólt az idegen a legidősebb lámához, — a kolostor főnökét keresem. A láma felállott és elindult előtte. Alacsony, félhomályos helyiségen át nyitott erkélyre jutottak. Őszfejü, pergamenképű, ráncosarcú láma ült az egyik fal előtt. Alacsony, tarkára festett irózsámoly állt előtte, rajta hosszúkás könyvek, papírlapok. Az apát ugyanolyan •egyszerű ruhát viselt, mint a többi láma. Sötétvörös volt ez a köntös és három darabból állt. Derekától bokáig szoknyaféle takarta alakját, e fölött ujjatlan tunikát viselt, vállain átvetve pedig ugyanolyan kelméből készült lebernyeget. Fején sárgával bélelt vörös süveg ült és a süveg leffentyüi kétoldalt felhajtva, mint két sárga szarv álltak szét. Csuklóján fából készült, bőrrefüzött olvasószemek kis füzére csüggött. A vándor tisztelettel üdvözölte az öreg főlámát és átadta az ajánlólevelet. A kusóg figyelemmel olvasta végig, közben néhányszor felpillantott és az idegen arcába nézett, mintha a lelkét fürkészné. Aztán megszólalt: — Szkander bég, szívesen látunk. Kevés az, amit adhatunk, de annyit adunk, amennyivel mi magunk is beérjük, — és ennél többet vájjon ki ajánlhatna fel? Tszetan láma megmutatja majd a szobádat. Szangje Puntszog láma lesz a tanítód. Nála jobban senkisem vezethet be a Tan igazságaiba és a szent nyelv titkaiba. Olvasom, hogy három év óta szakadatlanul vándorolsz, akárcsak a megvilágosult Szangje Gjalpo. Aki ilyen fáradhatatlanul tör előre a cél felé, az a szent Ösvényt is végig fogja járni. Az idegen meghajolt és Tszetan láma vezetésével visszatért a belső udvarra. Onnan lépcsőn a második emeletre mentek. Az alsó erkélyhez mindenben hasonló erkélyre léptek az épület második, legfelső emeletén. Egy sarokban száraz tűzifa állt felhalmozva. Jobbkéz felöl alacsony, fekete ajtó nyílt, ezen át beléptek egy kicsiny, komor cellába. — Ez lesz az otthonod az otthontalanságban — mondotta a láma. A kicsiny szoba falai és mennyezete egészen feketék voltak. Úgy fénylett ez a feketeség, mint a fekete márvány, vagy mint a feketedett elefántcsont. Négy lépés mély, négy méter széles volt a cella, s a szálas idegen kényelmesen elérhette a mennyezetet felnyujtott kézzel. • A középen fekete faoszlop tartotta a csenevész, vékony nyirfadorongból készült tetőzetet. Az ajtó olyan alacsony volt, hogy mélyen meg kellett görnyednie a belépéskor. A padlat puszta kövekből állt. Balra az ajtótól az épület homlokfalában apró ablak bocsájtotta be a világosságot. Az egész ablak alig volt két arasz magas és ugyanolyan széles. Közvetlenül az ablak alatt fekhely nyúlt el, fekete jakbundával takarva. Egy-két kis pad és irózsámoly egészítette ki a bútorzatot, a falba facövekeket ütöttek fogas gyanánt. A vándor szolgája is feljött és lerakta a motyót. A szolga számára a nyitott erkélyen jelöltek ki hálóhelyet, egyelőre, mig be nem köszönt a hideg, korai tél. Akkor majd a szolgának is a kis szobában kell laknia. Magas, szikárképü, derűs kifejezésü láma lépett be ekkor a cellába. Tszetan láma rámutatott: — Szkander bég, ez itt a tiszteletreméltó Szangje Puntszog láma, akit kusógunk a te oktatódul rendelt. 4
