Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-04-01 / 4. szám
így — harsant föl a részeg emberből a szó. — Hanem így! Azzal egy durva rándítással a terem közepére lódította Annát. Gyuri fölhördülve kapott az asszonya után. — Nem engedem!... Takarodj!... Kemény, hatalmas ökle fölemelkedett a lengyel kabátban. Jani megszeppenve húzódott félre. Hirtelen, mintha kissé kiröppent volna a főjéből a részegség. Elkotródott. Szótlan, meglepett csönd ült a teremre. Gyuri hatalmas, kongó léptei megálltak az asszonya előtt. A karját nyújtotta. Lassú, kimért léptekkel; hagyták el a termet. Az asszony a piros arany,sujtásos pruszlikra bukott fejjel, Gyuri fölemelt, büszke fővel haladt el az ijedtszemű rendezők sorfala között. Egészen közel az ajtóhoz, egy nagy bársonyfüggönyhöz préselve ott szorongott ájult-rémüljten Ilma. Az imént még kaján, diadalmas mosoly, most némán megcsukló sírásba fehéredet^, mint egy kopott öreg hangszer, melyről elszállt az utolsó dal. KURUCOK KESERGŐJE (A 18. századból) Rákóczi, Bercsényi! Ragyogó vitézek! Napkelet tájiról fegyverre kelének, És amint felkeltek, fohászuk égbe szállt: ..Segíts meg Istenünk harcaink hevén át! Segíts meg Istenünk! És te Szűz Mária, HjOgy el ne pusztuljon magyarok hazája! Mjagyarok hazája, oly dicső volt hired, Hjpgy aranyalmának neveztek el téged. AjL alma lehullott, csutkája van csak meg, Mipte1 az ország labanccal tele lett, Magyarok hazája, aranyos szép alma, Ki, téged őrizett, hideg hant takarja.“ Jaj! régi szép magyar nép, Az ellenség téged mikép Szaggat és tép! Mire jutott állapotod — Romlandó cserép. Mint egy ékes eleven kép Voltál olyan szép, Magyar nép!... De a sasnak körme között Fonnyadsz, mint a lép, Szegény magyar nép! Mikor léssz már ép? Megromlottal, mint cserép, Jaj, hát szegény magyar nemzet Jóra mikor lép? MESEMONDÁS Illés Endre: A kisfiú felkapaszkodott a dolgozózszobából áthozott, párnázott, öblös karosszékbe. Édesanyja még a barnaszőrű, nagy medvét is az ölébe tette; — Kell még valami, Gabikám? Csak intett a fejével: — Nem, nem! A medve ugyan kényelmesen elfért volna mellette is, de a kisfiú erősen magához szorította. S felvetette a szemét: körülnézett, várt. Valamivel távolabb, a szoba közepén, a nagy ebédlőasztal körül a felnőttek is elhelyezkedtek már. A fiatal háziasszony visszatért a helyére. Szemét biztatóan még a kisfiúra szögezte, de figyelme már a vendégei, felé fordult. Ügyesen, észrevétlenül egy gyümölpsös tálat húzott az asztal közepére. Végre csend támadt. — Mesélhetsz, Gabikám. Az asztal végén valaki megreccsentette a székét. — De valami szépet ám! A kisfiú fölényesen mosolygott. Az apjára nézett. Látta az apja meleg, várakozó, de kissé aggódó pillantását: szép lesz-e? Ez a pillantás elkomolyította őt is. Tekintetét még egyszer végighúzta mindenkin. S lassan elkezdte: — Volt egyszer, hol nem volt... Nem először mesélt így: vacsora után, felnőttek között, nagyok társaságában. Egészen nyugodt volt most is, tisztán, értelmesen tagolta a szavakat. — ... túl az Óperenciás tengeren... Megkapaszkodott az induló mese biztos, fölfelé lendülő ívében. De azután, mellékmondatnyi időre, mégis lepottyant a saját, ötéves, egyéni szókötésébe. — ... de igazán már egészen túl-túl-túl rajta... Kissé ki is pirult a bizonykodásba. A csönd, a feszesség, a várakozás az asztalnál egyszeribe megtört: a nagy, kedves igyekezeten mindenki nevetett. A kisfiú is boldogan ült fel a mosolygáshullám tetejébe. S indult tovább: —• ... volt egy gonosz rézkirály. ó, dehogy is kellett most már félnie! Csakhogy itt van. A barátai között. Ezek a rézkirályok, tündérleányok, törpék, vitézek, rablók, óriások, elvarázsolt hercegek, boszorkányok: ezek mind-mind csupa jó ismerősei már! Mennyit mesélt róluk az édesanyja! És milyen furcsákat mondott mindegyikről Jojó dada is! S néha esténként még az édesapja is odaült az ágya szélére. Csupa mese minden! 45
