Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-04-01 / 4. szám
Keleti udvariasság. Egy német hajó befut egy kis kinai kikötőbe. A parancsnok meg akarja látogatni a szomszédságában horgonyzó kinai hajó kapitányát. Zavarban van a német hajóstiszt, mert nem talált tolmácsot, akinek a segítségével a beszélgetést lebonyolíthatná. Mentőötlete támad: Nemzetközi zászlójelekkel tudatja, hogy tisztelgő látogatásra készül. Felveszi a díszruháját, és átmegy a kínai kollégájához. A kinai hajón szokásos udvariassággal fogadják a német parancsnokot, aki mélyen meghajol a kinai kapitány előtt, és bemondja a saját és a hajójának a nevét, majd szépen szótagolva folytatja, mintha komoly beszédet mondana: — Huszonegy, huszonkettő, ^huszonhárom... A kinai kapitány arcán a szokásos, udvarias mosolyon kívül nem látszik más, majd ő is meghajol a német kolléga előtt és tiszta német kiejtéssel folytatja: — Huszonnégy, huszonöt, huszonhat... Komoly akadály — Mondd, Pistike, elolvastad már a könyvet, amit a nagypapától kaptál? — Még nem. — Miért? — Mert a papa azt mondta, hogy előtte meg kell mosnom a kezemet... — Papa, vezethetem az autódat egy kicsit. Elég idős vagyok már! — Te idős vagy, de az autó túl fiatal még hozzád... javult, hogy a külvárosban albérleti szobát vehetett ki. Lakásadója egy suszter volt, aki korán özvegységre jutott, és egyetlen lányával élt együtt. Mikor Tubák idáig ért elbeszélésében, rögtön megsejtettem azt a végzetes eseményt, amely be is következett. Tubák feleségül vette a suszter leányát. Saját bevallása szerint a lány nem volt sem csinos, sem fiatal, sem okos. De áldott jó teremtés. És — mint az áldott jó teremtések általában — jóval a házasság gondolatának felmerülése előtt másállapotba jutott. Ennek a balesetnek volt köszönhető Tubák házassága. A suszter nem volt elragadtatva a gondolattól, hogy leányát — akit zongorázni is taníttatott — egy közönséges villamoskalauz vezesse oltár elé. De a születendő gyerek miatt kénytelen volt beleegyezni. Az esküvőn — a külsőségek elhanyagolásával — az evésre és ivásra helyezték a fősúlyt. Ennek következtében a susztert a hajnali órákban megütötte a guta, és Tubák váratlanul egy suszter-műhely törvényes örököse lett. — Mit szólsz hozzá? Nem szóltam hozzá semmit. Már megszoktam, hogy Tubák a leghétköznapibb eseményeket csodálatosnak látta. A suszterműhelyt eladták, és egy kis házat vásároltak Kispesten. Ezután Tubák élete eseménytelennek bizonyult. Zsebéből fényképeket szedett elő, családi boldogságának bizonyítására. Láttam egy semmitmondó arcú, kövérkés asszonyt, aki virágos mintájú utcai ruhájához hosszú, fehér menyasszonyi fátylat viselt. Ez minden szempontból túlzásnak látszott. Tubák úgy állt mellette, mintha latinból felelésre szólították volna. Arcán valami rémült csodálkozás tükröződött. A többi fényképek kiskorú gyerekeket ábrázoltak mindenféle lenge öltözetben. Volt vagy másfél tucat. De egy csoportképből kiderült, hogy Tubáknak csak három gyermeke van. Két fiú ós egy lány. A különböző fényképek különböző korukban ábrázolták őket. — Látod — mondta elégedetten — itt végetér életem regénye. Nem dicsekedhetem avval, hogy sokra vittem, de révbe jutottam. Nem csodálatos ez, mindazok után, amik velem történtek? Egyáltalán nem tartottam csodálatosnak, de megértőén bólintottam. — Hidd el, hogy érdemes volna megírni... Gondolkodj rajta... És ha egyszer sok időd van... Elhallgatott, és én nem válaszoltam. De hirtelen eszembe jutott valami. — Mondd csak, Tubák... A múltkor elfelejtettem megkérdezni tőled... Hallottam, hogy arany vitézségi érmet kaptál... Érdekelne, hogy miért kaptad. Tubák zavartan nézett rám, aztán összeszedte az asztalon heverő fényképeket, és féltő gonddal visszarakta őket tárcájába. — Erről nem szeretek beszélni. — Miért nem? — Ezt az aranyérmet sohasem viseltem és nem is fogom viselni soha. Ez felkeltette érdeklődésemet, és faggatni kezdtem. De Tubák mereven elzárkózott minden magyarázatadás elől. — Hogy akarod, hogy megírjam életed történetét, ha ilyen fontos részleteket eltitkolsz előlem? — Ez nem fontos részlet. *-- Azt te nem tudhatod. Bízd csak rám. Majd én eldöntőm. Egy darabig küzködött magával, majd beszélni kezdett. — Akkor az olasz harctéren voltam az Isonzó mellett...
