Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1958-04-01 / 4. szám

Keleti udvariasság. Egy német hajó befut egy kis kinai kikötőbe. A pa­rancsnok meg akarja láto­gatni a szomszédságában hor­gonyzó kinai hajó kapitá­nyát. Zavarban van a német hajóstiszt, mert nem talált tolmácsot, akinek a segítsé­gével a beszélgetést lebo­nyolíthatná. Mentőötlete tá­mad: Nemzetközi zászlójelek­kel tudatja, hogy tisztelgő látogatásra készül. Felveszi a díszruháját, és átmegy a kí­nai kollégájához. A kinai hajón szokásos ud­variassággal fogadják a né­met parancsnokot, aki mé­lyen meghajol a kinai ka­pitány előtt, és bemondja a saját és a hajójának a nevét, majd szépen szótagolva foly­tatja, mintha komoly beszé­det mondana: — Huszonegy, huszonkettő, ^huszonhárom... A kinai kapitány arcán a szokásos, udvarias mosolyon kívül nem látszik más, majd ő is meghajol a német kollé­ga előtt és tiszta német kiej­téssel folytatja: — Huszonnégy, huszonöt, huszonhat... Komoly akadály — Mondd, Pistike, elolvas­tad már a könyvet, amit a nagypapától kaptál? — Még nem. — Miért? — Mert a papa azt mond­ta, hogy előtte meg kell mosnom a kezemet... — Papa, vezethetem az au­tódat egy kicsit. Elég idős vagyok már! — Te idős vagy, de az autó túl fiatal még hozzád... javult, hogy a külvárosban albérleti szobát vehetett ki. Lakás­adója egy suszter volt, aki korán özvegységre jutott, és egyetlen lányával élt együtt. Mikor Tubák idáig ért elbeszélésében, rögtön megsejtettem azt a végzetes eseményt, amely be is következett. Tubák feleségül vette a suszter leányát. Saját bevallása szerint a lány nem volt sem csinos, sem fiatal, sem okos. De áldott jó teremtés. És — mint az áldott jó teremtések általában — jóval a házasság gondolatának felmerü­lése előtt másállapotba jutott. Ennek a balesetnek volt köszönhető Tubák házassága. A suszter nem volt elragadtatva a gondolattól, hogy leányát — akit zongorázni is taníttatott — egy közönséges villamoskalauz vezesse oltár elé. De a születendő gyerek miatt kénytelen volt beleegyezni. Az esküvőn — a külsőségek elhanyagolásával — az evésre és ivásra helyezték a fősúlyt. Ennek következtében a susztert a hajnali órákban megütötte a guta, és Tubák váratlanul egy susz­ter-műhely törvényes örököse lett. — Mit szólsz hozzá? Nem szóltam hozzá semmit. Már megszoktam, hogy Tubák a leghétköznapibb eseményeket csodálatosnak látta. A suszterműhelyt eladták, és egy kis házat vásároltak Kis­pesten. Ezután Tubák élete eseménytelennek bizonyult. Zsebéből fényképeket szedett elő, családi boldogságának bi­zonyítására. Láttam egy semmitmondó arcú, kövérkés asszonyt, aki vi­rágos mintájú utcai ruhájához hosszú, fehér menyasszonyi fátylat viselt. Ez minden szempontból túlzásnak látszott. Tubák úgy állt mellette, mintha latinból felelésre szólították volna. Arcán valami rémült csodálkozás tükröződött. A többi fényképek kiskorú gyerekeket ábrázoltak minden­féle lenge öltözetben. Volt vagy másfél tucat. De egy csoport­képből kiderült, hogy Tubáknak csak három gyermeke van. Két fiú ós egy lány. A különböző fényképek különböző korukban áb­rázolták őket. — Látod — mondta elégedetten — itt végetér életem re­génye. Nem dicsekedhetem avval, hogy sokra vittem, de révbe jutottam. Nem csodálatos ez, mindazok után, amik velem tör­téntek? Egyáltalán nem tartottam csodálatosnak, de megértőén bó­lintottam. — Hidd el, hogy érdemes volna megírni... Gondolkodj raj­ta... És ha egyszer sok időd van... Elhallgatott, és én nem válaszoltam. De hirtelen eszembe jutott valami. — Mondd csak, Tubák... A múltkor elfelejtettem megkér­dezni tőled... Hallottam, hogy arany vitézségi érmet kaptál... Érdekelne, hogy miért kaptad. Tubák zavartan nézett rám, aztán összeszedte az asztalon heverő fényképeket, és féltő gonddal visszarakta őket tárcájába. — Erről nem szeretek beszélni. — Miért nem? — Ezt az aranyérmet sohasem viseltem és nem is fogom viselni soha. Ez felkeltette érdeklődésemet, és faggatni kezdtem. De Tu­bák mereven elzárkózott minden magyarázatadás elől. — Hogy akarod, hogy megírjam életed történetét, ha ilyen fontos részleteket eltitkolsz előlem? — Ez nem fontos részlet. *­­­-- Azt te nem tudhatod. Bízd csak rám. Majd én eldöntőm. Egy darabig küzködött magával, majd beszélni kezdett. — Akkor az olasz harctéren voltam az Isonzó mellett...

Next

/
Oldalképek
Tartalom