Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-01-01 / 1. szám
hogy venni arra, hogy vonaton menjen vissza Pestre, míg nem késő. A keménykalapos egy sarokban ült, és a leforrázott bal térdét tapogatva, mélyeket lélegzett. Janika krumplit hámozott. Melléje ültem, és figyeltem. Roppant érdekelt, hogy miképpen lehetséges az, hogy a már meghámozott krumplidarabok miért szürkülnek fokozatosan, ahogy hámozás közben az ujjai között forgatja őket. Félrehívtam a barátomat. — Te, Jóska, beteg krumplik ezek? —• Micsoda marha kérdés ez? — Akkor mitől szürkék? Jóskát sikerült Janika közelébe csalni. — Ember, a maga kezei piszkosak, és ettől szürkülnek a krumplik. — Nem hinném, — felelte közönyt színlelve, — különben is a forró viz megöl minden bacillus! Ezekután a krumpliból nem ettem, és így semmi megjegyzést nem fűzhetek hozzá. Csak a rántottából, de megérte. Nem hiszem, hogy valaha az életben mégegyszer hasonló ételhez jutok. A színe zöld volt és a halmazállapota spenótszerű, az ize pedig kicsit édeskés, holott Janika megesküdött, hogy cukrot nem is hoztak magukkal. Egyedül a kenyér izét nem tudták volna elrontani, ha előzőleg le nem öntik forró vízzel. Ezekután a teáról mindenki lemondott. Amint Cieuka megérkezett, elhatároztuk, hogy útnak indulunk. Jóska vállalkozott arra, hogy a sánta sast az Ölében tartja, de hátra kellett ülni vele, mert ahányszor Janika a kapcsolóhoz nyúlt, a sánta sas utána kapott a csőrével. A helycsere meg Cicukának nem tetszett. Ragaszkodott ahhoz, hogy a sánta sast egy kis kölnivízzel hintsék meg előbb, mert mód felett büdös, és máskép semmi hajlandóságot nem érez arra, hogy közvetlen a közelében tartózkodjék. A kölnivízzel sikerült a sánta sas természetes bűzét olyannyira émelyítővé változtatni, hogy én, aki pedig az első ülésre kerültem, alázatosan megkértem őket, hogy sürgősen nyissuk ki az ablakokat. Amikor ez megtörtént, a hátul ülők élénken tiltakoztak, hogy ők huzatban ülnek. Egy órai út után a keménykalapos megállíttatta az autót, mert rosszul érezte magát. —• Ugy-e a szagtól van ez? Janika oldalba bökött, hogy ne hecceljem Cicukát, amikor már úgyis elege van vele. A keménykalapos aztán megindokolta a . rosszullétét. —■ Nézzék meg, uram, a sas tekintetét. Van benne valami földöntúlian ijesztő, az embernek végigfut a hátán a hideg. — Hát ne nézze. — Nem lehet nem nézni. Ha lehúnyom a szememet, akkor is látom. Csak azt nem értem, hogy miért éppen engem gyűlöl, amikor én soha életemben nem vadásztam, és egyetlen állatnak rosszat nem tettem soha. Sast pedig most látok életemben először. Ezt már meglehetősen hangosan mondta, nyilvánvalóan azért, hogy a sas is megértse. A hangja ekkor már panaszossá vált. — Havi 180 pengőért dolgozom egy bankban, és alig tudok megélni belőle. Tele vagyok adóssággal. Az öreganyám halálos beteg. Soha senki ellen nem vétettem semmit... Már majdnem sírt. — A keménykalapomra ráültek, az ujjamat becsipték, a sárban elcsúsztam, és elszakadt a nadrágom, forró vízzel leöntöttek. Uraim, irgalmazzanak, nem bírom a sánta sas tekintetét. — Ugyan, ne gyerekeskedjék! Ettől a sánta sastól fél? Hiszen ez repülni se tud. — Bár tudna, és elrepülne. — Nem szégyeli magát Cieuka előtt? — De ő nem ül a sánta sas mellett. Újra elindultunk, de alig mentünk pár kilométert, először valami furcsa berregő zajt hallottunk, majd egy velőtrázó sikolyt, és a sánta sas nekiugrott a keménykalaposnak. Az egész autó tele lett sastollakkal és zűrzavaros hangokkal. Janika gyorsan leállította az autót, és mi is igyekeztünk elkapni a sánta sast, közben a hátul ülőket sikerült összepofozni. Volt egy pillanat, amikor határozottan éreztem, hogy Janika kimondottan a sánta sas mellé céloz, hogy inkább Cicukát találja képen. A keménykalaposnak végre sikerült felszakítani az autó ajtaját, és mint a nyúl száguldott el az úton le a szántóföldek felé. A sánta sas pedig habozás nélkül nagyokat szökdécselve utána vetette magát. Tíz perc múlva egyikőjüket se lehetett látni. A dermedt csendet, amely a váratlan eseményeket követte, egy hatalmas csattanás fejezte be. A szokatlanul kifejlett pofont Cieuka adta, és Janika kapta. Aztán a hölgy leszállt a kocsiból, és mielőtt elindult volna a közeli vasúti állomás felé, még visszazólt Janikának: —■ Magát pedig többé nem ismerem. A csomagjaimat tegye le a házmesternél. Ezzel elment. Janika átszellemült arccal felénk fordult: — Istenem, de szép ez!... Uraim, ha valaha az életben boldog leszek, ezt csakis ennek a sánta sasnak köszönhetem. 22
