Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1958-03-01 / 3. szám

A vajaskernyérről egy parányi morzsa hullott a földre. Hangya Bébi rögtön meglátta.

— Ah — tapogatta végig első lábaival. —

Égből hullott jó falat. Hazaviszem. *

Hangya Bébi egészen fiatal hangya volt. Éppen csak két napja, hogy kilépett a nagyvilágba. Alig látszott ki a földből. A kenyérmorzsa pedig duzzadó, megtermett egész hegynagyságú Bébihez képest.

— Nehéz lesz! — gondolta Bébi. — Jó időbe beletelik majd, míg hazacipelem.

De azért gyorsan nekilátott a munkának. Lökte, taszította, gurította, cipelte, húzta, vonta a morzsányi kenyeret. S mikor már csakugyan megtett vele vagy három hangyakilométernyi utat, hirtelen egy halk hangocska szólalt meg a háta mögött:

— Segíthetek, Bébike?

Bébi hátrafordult. Barátnője, Hangya Pipi állott a háta mögött és sóvárgó szemekkel nézegette a kenyérmorzsát. Bébi udvariasan utat engedett Pipinek a hegynagyságú eleséghez.

— Természetesen megosztozunk majd! — akarta mondani hangya-szokás szerint, de mert igen lefoglalta a munka, meg mivel, mint a hangyák általában, kissé kevésbeszédű ifjú hölgy volt, elfelejtette kimondani az elgondolt szavakat.

így hát egyesült erővel, szótlanul cipelték a két hangyának is meglehetős nagyságú terhet. Aztán elérték a hangyabolyt.

— Milyen jó — gondolta Hangya Bébi, — hogy az előbb egy szót sem szóltam. Most az egész morzsa az enyém marad.

Ebbéli kívánságát mindjárt ki is nyilvánította.

— Köszönöm a segítségedet, Pipikém. Innen már egyedül is haza tudom vinni a morzsát.

Pipi elképedve meredt Bébire.

— Hogyan? Nem akarsz megosztozni a morzsán?

— Nem — rázta meg fejét Hangya Bébi. — A morzsa az enyém, én találtam.

— De én segítettem hazahozni. És hangyaszokás szerint akkor az egyik része engem illet.

— Nem kötötted ki magadnak.

— Ez igaz. De viszont gondoltam, hogy te, aki eddig mindig olyan jó barátnőm voltál, szívesen és szokásosan felezni fogsz velem.

— Magam is haza tudtam volna hozni. Lassabban ugyan, de haza hoztam volna. S aztán azt gondoltam, nincs más dolgod, azért fogadtam el a segítségedet.

— Nem is igaz, — öntötte el Hangya Pipit

a harag. — Alig tudtad cipelni. Ha nem segítek,

biztosan feleúton otthagytad volna. És éppen ezért engem illet a fele.

Éppen arra sétálgatott zsákmány után kutatva egy nagy vörös hangya. A veszekedés zajára odadugta a fejét.

— Mi baj, kisleányok? — kérdezte nyájasan, miközben kíváncsian szemlélgette a boly előtt magasló morzsahegyet.

Hangya Bébi és Hangya Pipi elmesélték neki a morzsával való históriát.

A vörös hangya odatotyogott a kenyérmorzsához.

— Megpróbálom, hogy nehéz-e? — mondta és két első lábával görgetni kezdte a kenyérdarabkát.

Aztán jókedvűen odakacsintott a hangyakislányokra.

— Oh, egészen könnyű. Egy hangya egész könnyen eltolhatja, hazáig cipelheti. Még csak erőlködni sem kell vele. Látjátok, így! — mondta, s mielőtt Hangya Bébi és Pipi magukhoz térhettek volna meglepetésükből, a nagy vörös hangya már messzire hurcolta terhét.

Hangya Pipinek sírásra görbült le a szájaszéle.

— Látod — mondta szemrehányóan, — miért is akartad az egészet. Most neked se jutott belőle egy porszemnyi sem.

Hangya Bébi bűnbánóan horgasztotta le a fejét.

— Csak magamnak akartam — mondta szomorúan — és ezért tudta elvinni a nagy vörös hangya. De ezentúl majd igazságos leszek. Uyere, menjünk vissza a kertbe, keressünk újabb morzsát. És azon majd osztozzunk meg becsületesen.

Hangya Pipi letörölte a morzsa után hullatott könnyeit, bslekarolt barátnőjébe és megindultak a kert felé, újabb morzsát, újabb zsákmányt keresni.

63